Hatvanéves találkozó

Szeretettel és ünnepi várakozással hívtuk egymást május 26-án, 10-órára a 60 éves találkozónkra. Az 1958-ban végzett három osztály közül kettő tervezte erre az időpontra a találkozóját. A gimnázium bejáratánál gyülekeztünk és egyformán örültünk a saját osztálytársaink és a humán osztály öregdiákjai érkezésének.

Az ügyeletes pedellusnéni egyszerűen akarta megoldani az ünnepi találkozónkat; „kinyitok két tantermet a földszinten, ott beszélgethetnek”. Gedei Gyuri, a városka egykori „pénzügyminiszterének” arca fehér lett a meglepetéstől és számunkra is meglepő határozottsággal követelte, hogy a saját, emeleti termünket nyissa ki a kedvünkért. A kérést azonnal teljesítették, és bevonulhattunk végre saját osztálytermünkbe. Balra a Kőhíd, szemben a Nagytemplom, a szép emlékű sétakerttel, ez volt a mi igazi kis világunk négy éven keresztül.

Szeretett osztályfőnökünk, Philipp Imre tanár úr már csak a meghívóra másolt fényképéről mosolyog ránk. Kedves tanáraink korábban még hűségesen eljöttek a találkozóinkra, de már csak az égi katedrákról nézhetnek le ránk, ezért az örökös főszervezőnk, a lokálpatrióta Balogh Elemér nyitotta meg a találkozót.

Kereken harmincan voltunk, az utolsó információk alapján még tizenhatan élünk, de már csak egy futballcsapatra való fiú tudott eljönni. Ragányi Berci kedves üzenetet küldött, rengeteg fotóval a népes családjáról, de a betegsége már ágyhoz köti, nem vállalhatta az utazást. B. János kedvéért sokáig lobbiztam, hogy a megszokott, szeptemberi időpont helyett most hozzuk előbbre az összejövetelt, ami végül sikerült is, mégsem lehetett jelen, mert egy orvosi konzultációt nem tudott más időpontra tenni és a repülőjegyét sem tudta elcserélni. Egy héttel később eltöltöttünk együtt egy baráti estét, egy üveg jó konyak- és egyéb finomságok mellett, de semmi nem pótolhatta a régen várt személyes találkozót az osztálytársakkal.

Tudomásul kell vennünk, hogy az életünk már tele van kisebb-nagyobb problémákkal, kényszerű lemondásokkal, éppen ezért volt óriási élmény, öröm az évfolyam-találkozó. Az osztályfőnökünk fényképe alá tiszteletből nem írtam semmit, de tudom, hogy holtában is Ady klasszikus szavait idézné: „Föl, föl fiúk, csak semmi félelem…”

Meglepődtem, amikor az egyik budapesti utamon egy ízig-vérig mai zenei formáció, a Halott Pénz együttes dalának idézetét olvastam egy plakáton: Sose add fel, mindig tarts ki! Mindig csak egy célod legyen, előre! Tudod az élet ilyen egyszerű.

Lehetne ez az eszmei mondanivalója az őszinte, baráti beszélgetésünknek, amit többen is megerősítettek: „Mindig foglaljátok el magatokat, legyenek céljaitok és azokat valósítsátok is meg!” Érdemes megszívlelni ezt a gondolatot, mert ezt az osztály legnagyobb vagánya, vagy inkább fenegyereke, Fekete Szabó Sándor próbálta a lelkünkre kötni.

A Vincellér étterem igazi, vidéki vendégfogadóként várt minket az ebéddel. Helyszűke miatt még külön ebédelt a két osztály, de alig tettük le a kést, villát, hivatalos delegáció érkezett Bartha Margitka osztályfőnök humán osztályából, Bodnár Klára és Bíró András szervezők személyében, akik meghívtak minket a kerthelyiségbe a találkozó közös folytatására.

Ennek a résznek az alaphangját két esemény határozta meg: Koncz Sanyi, a női lelkek alapos ismerője, gyönyörű rózsákkal ajándékozta meg a hölgyeket, akiknek az emelkedett hangulatát le sem tudom írni. Majd Bodnár Klári hívta meg az egész társaságot egy professzionális cukrászdát is megszégyenítő sütemény-kiállításra és kóstolóra, amelyet végül dobozokban vittünk haza, mert egyszerűen nem tudtuk helyben megenni.

A találkozó késő délutánig tartott igen jó hangulatban. Áradt a jókedv, felemlegettünk sok-sok közös emléket, hiszen ezek a hölgyek voltak a diáktársaink, a bálok főszereplői és az első, nagy szerelmek alanyai is. Kiszakadva a hétköznapokból, feltöltődve az őszinte barátságok érzésétől, alig tudtunk elválni egymástól, de csak a társaság egyik fele volt helybéli, többünknek még messzire kellett utaznunk.

Jól tudjuk, hogy ez volt az utolsó, „igazi” találkozó! Lehet, hogy megéljük még a 65-et, sőt ketten-hárman a 70-et is, de ennyien már nem leszünk többé. Őrizzük meg ezt a szép emléket és legyen ez az írás is bizonysága annak, hogy “nem adjuk fel”, igazi leheles diákhoz illően végigcsináljuk! Jászberény közössége kísérje figyelemmel és szimpátiával kiváló gimnáziuma eseményeit.

Lejegyezte és fényképezte:
Dudás István
öregdiák

Latest posts by Olvasónk (see all)

Vélemény, hozzászólás?