A tanyavilág krónikása

A tőtevényi világháborús országzászló emlékműnél május második hétvégéjén emlékeztek a tanyaterületről származó, a nagy háborúkban elesett katonákra. Az eseményt évek óta szervező Katona Katalin megkért, juttassam el hozzá a fotókat, hogy felhasználhassa archívumában, amivel lezárhatja az elmúlt tíz év megemlékezéseinek történetét. Lezárás? Befejezés? Értetlenkedtem, aztán kötetlen beszélgetésbe kezdtünk, melynek esszenciája alább olvasható.

A tanyaterülethez kötődés már életének első pillanatában létrejött.
Való igaz! Tőtevényen születtem, a Klein szőlőben, ott kezdtem az iskolát, meg két hetet a homokiba is jártam. Az őseim földje Homok, oda tartoztak és mi is laktunk arra valamikor.

Az alapiskola elvégzése után tovább lépett.
Betegségnek köszönhetem, hogy tanulhattam. Akkor, arra más nem nagyon volt, az általános iskola után ment a gyerek dolgozni a földekre, leginkább szőlőt kapálni. Anyám látta, hogy ez nekem nem megy, abban az időben alakultak a tsz-ek, de nagyon kevés volt a szakember, azt nyomták az iskolában, hogy aki továbbtanulna, az mezőgazdasági irányba tegye. Ezt próbáltam én is, de a törökszentmiklósi szakiskolába hatalmas volt a túljelentkezés, nem kerültem be. Itthon a Kállai volt a lánygimnázium, de már az is betelt. Szerencsére a Lehelben, az eredetileg fiúgimnáziumban, ekkor indították az első vegyes és egy lány osztályt, ahová én bekerültem.

Éles váltás volt a tanyasi környezetből bekerülni a városba?
Keserves világ volt a külterületen az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, de mégis szívesen emlékszem vissza a korszakra. Jóindulat volt az emberekben, egyet akartak, segítették egymást és mindent megbecsültek. Ha visszapörgethetnénk az időt és mindenki élhetne ott, egy kicsit jobb emberek lennénk.

Középiskola után sem a mezőgazdaság felé vette az irányt, a tanítói pálya következett.
A gimnázium idején albérletben laktam a városban, majd Egerben kollégiumban. Aztán visszakerültem a tanyasi környezetbe, mivel Farmos – Rekettyésen kezdtem tanítani és ott ugye tanyasi gyerekek voltak. Később Kétpón tanítottam, ami már falu volt. Igazából nem szeretek a városban lenni, megyek, mikor csak lehet a határba, ki a természetbe. Nekem túrni kell a földet, ennek vagyok a rabja. Nem bírom, de csinálom. Piacon is azért árulok, mert szeretem.

A tanításból fakadt a helytörténeti érdeklődés?
Nem foglalkoztam helytörténettel, a múzeumokhoz vonzódtam. Az osztálykirándulások alkalmával mindig elvittem valami múzeumba a gyerekeket. A képgyűjtés a kapocs, ami mai napig mániám. Tanítóságom idején már összegyűjtöttem rengeteg képet és azokkal a múzeumi hónapban beborítottam az osztályterem falát. A helytörténeti kutatással 2008-ban fertőződtem meg. Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, hogy a városvédők lapjában megjelent egy írás Faragó Laci bácsi tollából, a homoki kápolnáról. A cikk a Kispál családról szólt, – ők adták hozzá a forrásanyagot, – de apai részről a nagyszülőm az egyik templomalapító volt, sőt a létrehozásban részt vett az apukám is.

Miért gondolták ezt így?
A templomépítés értelmi szerzője Kispál Jani bácsi volt, de a fizikai megvalósítást, az építkezést a nagyapám bonyolította. Apukám húga, az épülő templom közelében lakott egy tanyán, ami előtt nagy gyepes terület volt, itt tárolták az építőanyagokat, ide pakolták le az adományokat. Az építőmestereket, később a templom és az oltár festőjét, Benke Laci bácsit is a mama ebédeltette ott.

Ezek szerint sok mindent tudhattak az akkor történtekről.
Nagy bánatom, hogy nagyon későn fogtam hozzá az információk gyűjtésének, de sokáig engem ez nem érdekelt. Nem volt már igazi forrásom, mikor elhatároztam, – a megjelent cikk hatására is, – hogy megírom a homoki templom történetét. Nagyszüleim és anyukám sem éltek már, én pedig felkerestem olyan embereket, akik akkoriban a legidősebbek voltak.

Segítették a gyűjtőmunkát az adatközlők?
Mindenről beszéltek, …minden másról. Felmerült, hogy a homoki kápolnának volt egy elődje, a Kolomposi templom. Az valahol a mostani temető sarkán állt. Akadtak olyanok, akik még ott voltak elsőáldozók. Meséltek sok egyébről a megkérdezett emberek, de legkevesebbet a régi templomról, meg arról, hogyan készült a homoki. Úgy döntöttem az elhangzottakat is lejegyzem az utókornak.

Ebből lett a könyv, A tanyai élet virágzása és hanyatlása Jászberény-Homokon címmel.
Igen. Nagy anyag gyűlt össze, Bolla János vitt be a Jász Múzeumba, ott kaptam segítséget Buschman Feri bácsitól és Hortiné dr. Bathó Editke igazgatóasszony bábáskodott a könyv megjelenésében.

A gyűjtőmunka közepette a tanyaterület életét is szerette volna megpezsdíteni.
A már említett és kiindulópontot jelentő Faragó Laci bácsi cikkét követően gondoltam, hogy találkozót kellene szervezni az elszármazott gyerekeknek. Ez a találkozó meglett és meg is tartják a mai napig, szervezésével mások foglalkoznak. Én kiléptem ebből még az elején és átvonultam Tőtevényre, de a templomot nem hagytam el. Búcsú után mindig volt valami rendezvény, hagyományörzők, népdalkör az elmúlt évig, de nem akar ez menni és nem is erőltetem. Szeretném, mondjuk inkább szerettem volna, ha abba az L alakú épületbe, ami a homoki templomkertben van, élet költözne, de nem fog menni.

Az iskola épületébe?
Maga sem jól tudja, mert nem az volt az iskola. Az onnét valamivel kintebb volt, a Szent Antal szobor irányában, ma már csak az alapjának a helye van meg. A templom melletti épület a Katolikus Olvasóegylet székháza volt, ami 37-ben épült. Szolgált két évig templomként is, még a kápolna épült, de ahogy ma mondanánk, egy közösségi tér volt, egy olyan közösségé, amiben nagy volt az összefogás. Bálokat rendeztek, tánciskolát tartottak, minden vasárnap kártyáztak ott, voltak újságok, élet volt abban a körben. Jött a háború, aztán az államosítás és megszűnt minden. Még működött akkor a tanyasi iskola, sok gyerek volt, ezért három tantermet alakítottak ki benne. Ezért mondhatják sokan ezt az iskolának. Később a Célgazdaság irodája volt, aztán tsz tulajdon lett és munkásőrök használták. Manapság a cserkészek táboroznak ott nyaranta.

A gyűjtőmunka a könyv megjelenése után is folytatódott, szervezte a megemlékezéseket, feltételezem, hogy vannak még tervei.
Már nem nagyon van, akitől kérdezhetek, kérhetek, mert én is a legidősebbek közé tartozom. Azt tapasztalom, ami nagyon bánt, hogy sokan kiselejtezték a régi képeket és azok bizony elvesztek. Tervben van egy újabb könyv, ami az előzőből kimaradt azt beleírnám és nagyon sok anyagom van összegyűlve. Írok például a zsidó szőlősgazdákról, hiszen az itt lakók hozzájuk jártak napszámba, a keserves kenyérkeresetről, munkáról, de az örömökről is. Arról, hogy a szegény ember is tudott boldog lenni. Még 2014-ben végigfotóztuk a tanyákat, miből építkeztek és hogyan, ez lenne egy fejezet, a már említett homoki olvasókörről is szeretnék írni és összefoglalni a tőtevényi világháborús emlékmű történetét. Ez lenne a könyvbe, ha lesz belőle valami, mert egyszer sem biztos, hogy megjelenik.

Mi lesz a tőtevényi megemlékezések sorsa?
Minden be van fejezve, nehezen bírom már és utánpótlás sincs, mert nincs kapcsolatom a kintiekkel, mert nem tudok kijárni. Úgy néz ki, perpillanat vége a megemlékezéseknek, nem tudjuk, hogy és hol folytatjuk, ha egyáltalán folytatjuk. Bár talán volna a fűrésztelep, ahol még az elsőt tartottuk… Meglátjuk!

A szívós akarattal munkálkodó Katona Katalint ismerve valószínűsítem, hogy olvashatunk még tőle könyvet és a tőtevényi történetnek nincs még vége.