Isteni szólamok a tánc nyelvén

Tánc és szakralitás címmel kétnapos konferenciát szervezett a Magyar Etnokoreológiai Társaság, az ELTE Folklore Tanszéke és a Csángó Fesztivál Alapítvány május 11-12-én, pénteken és szombaton. A rendezvénynek a Városháza tanácsterme illetve a Csángó Ház adott otthont.

A tánc ősidők óta része az ember életének, csakúgy mint a szakralitás, az istenbe vetett hit. Mindkettő a gyökereinkből fakadó természetfelettihez köthető igényünkre utal. A szakralitás és a tánc üzenetei áthatják mindennapjainkat. Kultúránk része, nemzeti összetartásunk alapjai. Öröm, hogy a jelen konferencia alkalmat ad a két fontos fogalom kapcsolatának tudományos megközelítésére – mondta köszöntőjében Papp Imre társszervező.

A város nevében Szabó Tamás polgármester üdvözölte a konferencia előadóit és érdeklődő résztvevőit. Hangsúlyozta, a témakör jóval szélesebb kört ölel fel, mint a néptánc, amivel Jászberény beírta magát a kultúra térképére. Elmondta, hogy polgármesteri pályafutásának egyik legszebb elismerő momentuma volt, amikor Balogh Júlia, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára a néptánc fővárosának titulálta Jászberényt. A konferencia alkalmat ad arra, hogy a tudomány támogatásával is megfeleljünk ennek a rangos címnek. Zárszavaiban Szabó Tamás külön köszöntötte a közelmúltban állami kitüntetésében részesült jelenlévőket; Hortiné dr. Bathó Edit etnográfust, Felföldi László professzort, Hoppál Mihályt, az MTA doktorát és Szűcs Gábort, akit egyéb feladatai máshová szólítottak, de mindenképp ezen körök része.
A konferencia címben jelzett fogalmak köré csoportosítva elsősorban a pogány hitben gyökerező rítusok köré épült. A szent és a profán közötti átmenetet ragadta meg a különböző népek kultúráját vizsgálva. Több előadás a sámánizmus titokzatos, ma is élő hagyományait vizsgálta európai, ázsiai és tengerentúli környezetekben, rávilágítva közös vonásokra és különbözőségekre, melyek további gondolatokat ébresztve újabb izgalmas kutatási pontokat prognosztizáltak a résztvevők számára.

A konferencia bevezető előadásában Hoppál Mihály etnológus, sámánkutató foglalta össze a köztudatban sok téves információt hordozó sámánizmus lényegét. Mint mondta az interneten a sámánizmus szóra kattintva rendkívül vad dolgokkal találkozik az érdeklődő, amelyek igen távol állnak a valóságtól. Kutatásai során számos olyan népnél tett látogatást, ahol ez az ősi gyógyítást, jóslást, színészetet, költészetet magába foglaló tradíció ma is a mindennapok része. A modern Szöulban például több mint kétmillió bejegyzett sámánt tartanak nyilván. Vizsgálta a mongol, kirgiz, indiai, orosz, török, szibériai, kínai sámánkultúrát, ahol a különbségek ellenére mindenhol jelen volt a zene, a tánc és az ének művészi egysége, amely a segítő szellemek figyelmét hivatott felkelteni, a szakrális térből előhívni. A sámántánc mindig közösségi térben történik, s ez a közösség erősíti fel a szakralitást, a megváltozott tudatállapotot. Hasonló extázis figyelhető meg modern korunk rock koncertjein vagy néptánc fesztiválokon is. A tánc és a zene egy olyan térbe repít, amikor az egyén nem érez fáradságot, nem érzékeli az idő múlását, a test endorfinnal telítődik. Ezeket az eksztatikus állapotokat, az úgynevezett transztáncok eseményeit örökíti meg számos sziklarajz már a bronzkorban is. Az előadás alkalmával fotókon és filmbejátszásokon figyelhettük meg a sámánizmus mai megnyilvánulásait és az őskorból visszamaradt kőkori lenyomatait.

Somfai Kara Dávid, a Néprajztudományi Intézet tudományos munkatársa több tanulmányútjára is elkísérte az előtte szóló előadót. Főbb kutatási területe a kazah és kirgiz nomádok szakrális táncai. Az előadó nem csupán foteltudományt adott elő, hiszen terepmunkájához kapcsolódóan évekig élt Közép-Ázsiában. Prezentációjához kapcsolódóan olyan hihetetlenül ritka filmdokumentumokat láthattunk, amelyekből maga a kazah elnök, Ajtmatov is csodálkozva tájékozódott saját népe kultúrájáról. Bepillantást kaptunk a szúfi közösség szertartásába, ahol érdekes módon a pogány elemek az iszlám hagyományával olvadnak össze a zikrrítusának transzba hívó közvetítésével, mely során a Biszmilláh mellett sámánéneket skandálnak. Vallások és kultúrák találkoznak a jurta szakrális síkokra emelt ponyvája alatt, melynek szent jelentésű füstnyílásán nem csak a szellemek, de szemünk láttára maga a sámán is égbe emelkedik.

Pozsony Ferenc egyetemi tanár előadása az előtte szólókhoz képest, csak ide a szomszédba, Moldvába vezetett bennünket. Kutatásai a moldvai csángó magyarok kultúrájára, ünnepi hagyományaira, különösen hangsúlyosan újévi szokásrendjére fókuszálnak. Képekkel, filmekkel kísért előadásában a Keleti-Kárpátokban virágkorát élő újévi medvejátékok hagyományáról szereztünk ismereteket. Azon a vidéken a medvéhez sajátos tulajdonságokat rendelnek. Gyógyító, termékenységet elősegítő, szexuális energiákat felszabadító erőkkel ruházzák fel a falvak közelében ma is szép számmal élő jószágot. Újévkor medvejelmezbe bújt alakoskodók szakrális vonulása figyelhető meg a térségben, mely során a keresztény rítusok ugyancsak pogány elemekkel keverednek az erre az időre szakrálissá avatott udvarokban, utcákon. A rítus résztvevőin megfigyelhető az a transzállapot, amely a sámánokra jellemző. Megváltozott tudatállapotukban – melyhez tagadhatatlanul hozzájárul a tetemes mennyiségű pálinka is – nem éreznek kimerültséget, fáradságot az egész napos tánc során. Ezek az alkalmak ma már valóságos népünnepéllyé váltak, amelyek messze földről vonzzák a turistákat is.

Ebéd után Tóth Anna Judit, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársának előadása nem térben, hanem időben kalauzolt távolra jelen világunktól. Az előadó az ókori Római birodalom álarcos, jelmezes ünnepi táncait mutatta be ismertetőjében. Mivel igen kevés forrás áll rendelkezésre a témában, a kutatók többnyire következtetésekre hagyatkoznak. A pogány ókor rítusaiban el tudjuk különíteni az ünnepélyest és a komikust, de nehéz meghúzni a határvonalat a népi és az elit szórakozásában. A ránk maradt képábrázolásokból nem tudjuk egyértelműen megállapítani azt sem ki az ember illetve az isten. A vázaképeket, falfestményeket, fennmaradt maszkokat tanulmányozva feltételezhető, hogy léteztek álarcos felvonulások, szörnymaszkos, komikus ünnepek, amelyek köthetők az ember földöntúlit kereséséhez, az istenekkel kapcsolatba kerüléshez.

A konferencia főszervezője Péterbencze Anikó ELTE PHD hallgató a Bákó környéki csángó-magyar lakodalom rituális táncainak világában vezette az érdeklődőket előadása során. A csángók alkalomhoz kötött táncai mágikus, szakrális funkciókkal bírnak. Ezek lehetnek gyógyító célzatúak illetve a beavatási szertartásokhoz köthetők. Előbbi inkább sámánisztikus még az utóbbi világi és egyházi jegyeket mutat. A környéken az esküvőhöz köthető, a közelmúltig élő burkolózó fátyoltánc, illetve a bulgareszka és a cigányos rítustáncok rokonságot mutatnak a sámánisztikus szertartásokkal valamint a pogány-keresztény gyökerű szakrális szokásokhoz is köthetők. Ezek a táncrítusok dallamaikat és motívumvilágukat tekintve a kárpát-medencei táncrétegekhez tartoznak s bár a régebbi kulturális rétegekből táplálkoznak, akár nyugat-európai hatásokat is magába ötvözhetnek.

Az előadások sorában különleges helyet foglalt el Petrás Mária iparművész, népdalénekes, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának prezentációja, mely a spirituális csángó kultúra egyfajta sajátos önvallomása volt. Otthonában, Moldvában a szakrális ma is együtt él a profánnal, a mindennapok minden apró mozzanatát átszövi. „Olyan világban nőttem fel, ahol minden kerek, egész, ahol láttuk a jelent és a jövőt is tudtuk. Ismertük a láthatót és a láthatatlant” Csángóföldön olyan „fényes fejű” emberek éltnek, akik bármit tettek a csángó kultúrában az szakrális volt. Az ember teremtésétől fogva ösztönösen keresi az utat az isten felé, valamilyen módon mindig szeretett volna felemelkedni az emberiből. A csángó magyarok hite és képzelete teremtette meg ezt az utat. Táncaikat szemlélve fellelhető az az emelkedettség, amely közelebb visz az éghez, amikor a szinte révületbe esett táncosok már nem azt ropják, amit hallanak, hanem valami egészen mást, valami emelkedettet. Mária a tanácsterembe is belopott egy „kicsinyke” szeletet ebből a transzcendens emelkedettségből, amikor csángó dobon előadott egy héjszát.

A konferencia pénteki előadói szakasza ezzel lezárult, ugyanis az egyes beszámolókat követő beszélgetések miatt jóval kiszaladtak a tervezett időkeretből és a további programok – vacsora, koncert – kötöttek voltak. Este hét órakor a Csángó Házban ismét Petrás Mária varázsolt el, ezúttal nem szavakkal, hanem dallamokban megfogalmazott gondolatokkal. Zenész barátaival otthonról hozott muzsikával mesélt, melyre Papp Gergely Bálint, Papp Máté Bence mutatott be virtuóz koreográfiát, Bódiné Bagi Éva, Bódi Tamás, Péterbencze Anikó illetve maga az énekes is táncoltak. Megtekintettünk egy filmrészletet is az áldozati ünnepet bemutató Sámánének című filmből, melynek feloldásaként jól esett a koncert dallamaiban elmélyülni, a táncokban gyönyörködni valamint az éjszakai táncház alatt táncolni.

Szombaton délelőtt tíz órakor Hortiné dr. Bathó Edit, a Jász Múzeum igazgatójának a jász kerepélyes főkötőkről szóló tanulmánya nyitotta a konferenciát. Az igazgató asszony elöljáróban a redemptio történetét – mely nyomán kivirágzott a jász viselet – ismertette a megjelentekkel. A női viselet legfőbb ékessége a főkötő vagy, ahogy nálunk nevezik fékető volt. A főkötő szakralitása abban rejlik, hogy mintegy asszonyi beavató rítus kellékeként a lakodalom másnapján a menyecske fejére tették. Az asszonnyá avatás ceremóniája egyébként máig él a Jászságban, azonban mára valamelyest átalakult és a menyasszonyok sem igen tudják funkcióját az esküvő során Máriához könyörgés rítusának. Az első gyermek születéséig fátyollal fedték a féketőt. Az asszonyok halálukig hordták a rendkívül szépen megmunkált, drága anyagokból készült fejfedőt. Színükből kiolvasható volt társadalmi helyzetük, a kivitelezés formájából pedig a település ahol élnek. A jász viselet a redemptio 250. évfordulóján újjáéledt s ünnepekkor, jeles alkalmakkor sokan hordják. A hagyományőrzők elmaradhatatlan ruhadarabja a főkötő, melyek némelyike ma is eredeti.

Felföldi László, az MTA Zenetudományi Intézet munkatársa egy egészen különleges témát dolgozott fel tanítványával, a francia Emma Perinnel. A hallgató terepmunkája során egy jelenkori halotti rítust dolgozott fel, melyről filmet is készítettek diáktársaival. A kisfilm egy szegedi diszkó emlékezetközösségének eseményét örökíti meg, mely egy öt évvel ezelőtt elhunyt dj emlékére utal. A fiatalok minden évben tánccal és zenével idézik fel barátjuk emlékét. Ez a fajta kulturális emlékezet teremt közösséget. Felföldi László hozzátette örök emberi igény a halálhoz köthető rítusok megélése. Példaként megemlítette az autóbalesetben elhunyt jászberényi táncosokat, akikre a közösség szintén tánccal és muzsikával emlékezett, emlékezik.

Botezatu Izabella egyetemi hallgató a saját családja története alapján dolgozta fel a moldvai csángó kultúra hagyományait. A boszorkánynak tartott dédnagymama örökébe lépő leszármazottak különbözőképpen viszik tovább a hagyományt. A tradíciók megélésében vízválasztó az édesanya, akinek gyermekkorában még élő volt a kultúra, mára ő az, aki a hagyományokat szervezett közösségeken belül továbbadja.
Pető László, az ELTE PHD hallgatója időben és térben egészen messzire, az Inka Birodalomba vitt képzeletben. Az évszázadokra visszanyúló ősi táncokat ma is ropják az Andok hegyei között. Ezek állami ünnepekhez köthetők inkább, de gyökereik az ősi indián kultúráig nyúlnak vissza. Tudatmódosító szereket alkalmazva, maszkokat viselve kérték az isteneket az áldozat elfogadására, melytől esőt, bőséges termést, sikeres harcot reméltek.

Baráth Dániel tanszékvezető, egyetemi docens előadásában a papok táncát vette górcső alá. Korabeli peres jegyzőkönyvekből, tanúvallomásokból idézve tette világossá, hogy a papok tánca a középkor normái szerint elítélendő, bűnös dolognak számított, ám az egyházfik mégis gyakran megszegték a dogmát. A táncra vonatkozó tilalom és engedélyezés idő-és térbeli, társadalmi és rituális vonatkozásai a szakralitás és a profanitás tükrében bontakoztak ki az igen szórakoztató előadásban.

Karácsony Zoltán, a Zenetudományi Intézet munkatársa a kalotaszegi legényest, mintegy rítustáncot vizsgálta korabeli felvételekkel kiegészített prezentációjában. A férfiak virtuskodása jelenik meg a legényes előadásában, mely meghatározott koreográfia szerint zajlik. Általában kihívó és kihívott áll egymással szemben és a figurák bonyolultsága határozza meg a tehetségesebb táncos személyét, aki egyben a párbaj nyertesévé is válik. A legényest gyakran táncolták az esküvők után a templom mellett, ezt a rítust nevezi a hagyomány paptáncnak. Különböző települések is megvívtak így egymással „harcba”küldve legjobb táncosaikat.

A gondolatébresztő, vitaindító előadások a délutánba fordulva értek véget. A konferenciáról remény szerint kiadvány formájában is tájékozódhatnak majd az érdeklődők.

Kárpáti Márta

Kárpáti Márta

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.
Kárpáti Márta

Latest posts by Kárpáti Márta (see all)

Kárpáti Márta

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?