Szellemkatonák százéves nyomában

Az első világháború megannyi szenvedést és pusztulást okozott, csaknem tízmillió katona esett el a fronton. Több tízezren kerültek hadifogságba, akik közül csak kevesen térhettek haza, legtöbbjükről még azt sem tudni, hol nyugszanak földi maradványaik. Az első világégés egyik fehér foltját tárta fel, és járta végig az úgynevezett balkáni halálmars hadifoglyainak útját dr. Margittai Gábor író, irodalomtörténész. Az út során szerzett tapasztalatairól február 15-én, a Lehel Film-Színházban számolt be.

Az előadás alapjául szolgáló és címével is megegyező Szamár-sziget szellemkatonái című könyvét 2014-ben adta ki. Kutatásairól feleségével, Major Anitával dokumentumfilmet is készítettek Szamár-sziget rabjai címmel, melyekből részleteket a jelenlévők is láthattak a mozivásznon, de az egyik legnépszerűbb videómegosztó csatornán is megtalálható. A házaspár kétszemélyes expedíciója ma már kuriózumnak számít, de ezzel is bizonyítani szerették volna, hogy a felfedezések kora még nem járt le. Útjaik során kisebbségeket, szórványokat kutatnak, az ő épített örökségüket, a festői táj szépsége alá rejtőzött múltat igyekeznek feltárni. Elsődleges céljuk nem adatok utáni kutatás, hanem emberi történetek fellelése.

A XX. század lágertörténet-sorozata rengeteg áldozatot követelt, tömegek haltak meg rövid idő alatt. Rengeteg a jelöletlen, névtelen sír nemcsak a háború sújtotta övezetekben, de olyan helyeken is, ahol nem is gondolnánk. Egy ilyen feltáratlan helyszín rejtelmeit, a Szardíniához tartozó Szamár-sziget legendáját kutatta fel dr. Margittai Gábor, s talán maga sem számított rá, mire bukkan az aprócska szigeten.

Asinara, azaz Szamár-sziget ma már turistalátványosság, sziklás vidékeit nemzeti parkká nyilvánították. Mindössze néhány rom, elhagyatott épület árulkodik róla, hogy itt valaha munkatáborok, a szicíliai maffia szigorúan őrzött börtöne, ha úgy tetszik, Itália Alcatraza működött. A lakosságot a XIX. század végén telepítették ki azzal a céllal, hogy karantént állítsanak fel a szigeten. Az első világháború idején a Balkánról több hullámban érkező hadifoglyok is e szigeten raboskodtak a háború végéig, már aki túlélte a megpróbáltatásokat. Abból ugyanis jutott bőven a rigómezei csata (1915. november) után elinduló mintegy harmincötezer magyar-orosz hadifogolynak, és az őket maguk előtt terelő, menekülő szerb katonáknak. 1915 december végére elérték az albán tengerpartot, de addigra számuk tízezer hadifogollyal megfogyatkozott a zord tél, az éhínség, a tífusz és a kolerajárvány miatt. Innen teherhajókkal folytatták az utat egészen Szamár-szigetig.
A néhány napos út során a halottakat a tengerbe dobták, akik pedig Asinara kísérteties földjére léphettek azt hitték, hogy az édenkertbe jutottak. A gyönyörű táj azonban kínszenvedést tartogatott számukra és legtöbbjüknek örök nyughelyéül szolgál.

A kopár vidéken az első hullámban érkező hadifoglyok építették fel a munkatáborokat. Még ma is áll Ferrari tábornok emlékoszlopa, aki saját dicsőségére állítatta az emlékművet Árpád János, budapesti szobrásszal. Az alkotójára a feltüntetett vezetéknév utal.

Az albínó szamarakról elnevezett, mintegy 17 kilométer hosszúságú szigetnek ma már csak egyetlen lakója van, aki hűen őrzi a balkáni halálmars itt nyugvó áldozatainak emlékét. Gianmaria egykor börtönőrként szolgált, ma már a nemzeti park munkatársa és a turisták idegenvezetője. Megindító látvány a dokumentumfilmben is bemutatott fehér kápolna, amely becslések szerint 7000 osztrák-magyar hadifogoly maradványait őrzi a két világháború közti időszakból. A szellemkatonák csontjait rejtő vitrinek között Gianmaria elcsukló hangon nyilatkozta: „Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért nem félek itt egyedül? Pontosan ők azok, ezek a lelkek, akik segítenek nekem, védelmeznek és erőt adnak ahhoz, hogy itt maradjak.”

Gergely Csilla

Gergely Csilla

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?