A Jászapáti Színjátszó Kör története (8)

És most hogyan tovább? Mivel nem volt sem primadonnánk, sem bonvivánunk – visszatérve a teljes amatőrizmushoz – olyan darabot kellett választanunk, amelyet a megmaradt stábbal is elő tudunk adni. Még a csíkszeredai turnénk szervezése során, Cegléden megnéztük a Marosvásárhelyi Magyar Színház: Hegedűs a háztetőn című előadását, amely nagy élményt nyújtott, és egyben ötletet is adott nekünk. Már a három Oscar-, és két Golden Globe-díjjal elismert film is nagy hatással volt rám, és úgy éreztem ezt mi is meg tudjuk csinálni.

Sokan féltették – közülünk is többen – a csoportot: hogyan fogadja majd a közönség ezt az édes-bús musicalt a vidám és külsőségeiben is színpompás operettek után?
A darab zsidó témája és szomorú vége sem fokozta a lelkesedésüket. Szerencsére az elvesztett tagok helyett jöttek újak: Hevesről Fodorné Nagy Judit és Szeles László, akik a helyi Ipari iskolában tanítottak, Szabó Dénes – Nagy Enikő férje, Ábel Sándor, a Kondor-, és a Kiss házaspár.

Mivel én készítettem el a forgatókönyvet, tehát én foglalkoztam a legtöbbet a darab szövegével, magamra osztottam a sok párbeszédet, monológot előadó Tevje szerepét, de szinte valamennyi színköri tagnak lett önálló feladata, éneke, játéka.

Szalkári Rózsa helyi festőművész segítségével egy igazi orosz gerendaházat varázsoltunk a paravánjainkra, a színpadra, és tanulmányoztuk a zsidó hagyományokat. Szerencsére a jelmezekkel nem volt nagy gond, hiszen már egész kis ruhatárunk alakult ki az évek során, bár a lányok nehezen fogadták el a darab témája miatti szegényes, falusi öltözeteket.

Én még szakállt is növesztettem a szerep minél élethűbb megformálása érdekében.

Ábelné Molnár Mária új függönyt varrott nekünk, és 2008 szeptemberére minden készen állott egy új, más műfajú előadás bemutatására.

Valamennyien kissé aggodalmaskodva próbáltuk a Hegedűs a háztetőn-t, mert féltünk a közönség fogadtatásától. Radics Istvánné – aki Jentét, a házasságközvetítőt alakította – a bemutató előtt egy hónappal merte csak azt mondani, hogy úgy érzi, nem lesz semmi baj.

Számomra különösen megerőltető volt a próbafolyamat is, mert érzelmileg kellett átvennem Tevje hangulatváltozásait, megélnem és láttatnom a lányai elvesztése, és a népe üldöztetése miatti fájdalmát. Később minden előadás után olyan fáradtságot éreztem, mintha lefutottam volna a maratoni távot.

A siker most sem maradt el, a közönség hol nevetve, hol könnyezve tapsolta meg a produkciót. Mintha csak beigazolódott volna Tevje darabbeli mondása:
„ Mint ahogyan az Írás mondja: Mindenki a maga fajtáját szeresse! ”
Úgy éreztem, megszerettek bennünket…

A 8. rész képei: 1.-2.-3.

És rögtön le is csapott ránk Érd, mert ismét minket kértek az év végi nyugdíjas ünnepségre. Sajnos ennek a vendégszereplésnek majdnem a rendőrségen lett vége, mert az előadás alatt a magára hagyott öltözőnkből ellopták a zongora-kísérőnknek és a karmesterünknek a pénztárcáit…
A bemutatót követő évben még tíz helyre hívtak bennünket, új helyekre is: Hevesre, és a Tápióságba.
A szomszéd település előadása azért is volt emlékezetes, mert itt ért el a színjátszók réme: teljesen kiestem a darab folytatásából. Amikor a lányomat kitagadtam, elvesztettem a fonalat és hosszú ideig – nekem óráknak tűnt – nem tudtam folytatni a szerepemet. Igazából szenvedtem a színpadom, leültem, felálltam, miközben a súgó és a zongorakísérő azon vitatkozott, hogy segítsenek-e, vagy sem. Végre Balogh Józsi leütötte a kezdő hangot, és rögtön minden az eszembe jutott. Az előadás végén a közönségből sokan gratuláltak, hogy milyen jól játszottam abban a jelenetben a szenvedő apát…
Az ujszászi előadás pedig azért volt emlékezetes, mert az előadás végén, amikor lejöttünk a nézők közé, az egyik nagyon öreg bácsi megállított hármunkat és azt kérte, hogy engedjük meg, hogy megáldhasson bennünket… Mondanom sem kell, hogy ledöbbentünk, és ezalatt az idős úr néhány nagyon szép mondat kíséretében megköszönte műsorunkat.
Az év folyamán a színkörnek és szólistáinak az előadásokon kívül is voltak felkérései: Bátaapátiban – ahol az atomtemető is van – ismét mi képviseltük városunkat, felléptünk Hevesen a rendőrök IPA-bálján, az Ipari iskola bálján, a Jászsági Randevún, a JABE-bálon.
Tíz éves munkánkat a jászberényiek után szülővárosunk képviselő testülete is elismerte:

„Tisztelt Kökény Gábor Úr!

Tájékoztatom, hogy Jászapáti Város Önkormányzati Képviselő Testülete június 23-i ülésén döntött kitüntető díjak adományozásáról.
Az önkormányzat 37/2010./VI.24./ sz. határozatában 2010. évben a „JÁSZAPÁTI VÁROSÉRT” kitüntető díjat az Ön által vezetett Jászapáti Színjátszó Körnek adományozta, melyhez ezúton is gratulálok.
A díj ünnepélyes keretek között, a 2010. augusztus 20-a alkalmából megrendezendő városi ünnepségen kerül átadásra, melyre külön meghívót fogunk küldeni. Arra kérem Önt, hogy a Képviselőtestület döntéséről szíveskedjék tájékoztatni a színjátszó kör tagjait is.
Jászapáti, 2010. június 29.
Tisztelettel:
Szabó Lajos polgármester”

Ajándékként a színköri tagok kaptak egy budapesti kirándulást: Közösen tekintettük meg a Nemzeti Színházban a János Vitéz-t. A sok ismert dal mellett kicsit idegenkedve fogadtuk a mű „érdekesen modern” feldolgozását, főleg a harmadik színben: a mai kor földalattijában utazó tündér-utcalányokat…
Ugyancsak együtt néztük meg a jászárokszállási Görbe János Színkör: Naftalin, és a Nagyabonyi Színkör: Kölcsönlakás című vendégelőadásait, és a Nemzeti Színházban az Úri Muri-t.
A Hegedűs utolsó jászapáti előadásán, a záró jelenetben mindenkinek valóban könnyes volt a szeme, és nemcsak amiatt, hogy el kellett hagynunk Anatevkát…

A 8. rész képei: 4.-5.-6.

Ismét búcsúznunk kellett egy házaspártól, két olyan szereplőnktől, akik a kezdetektől fogva a színkör oszlopos tagjai voltak. László Péter és felesége Ircsi, nyugdíjba mentek és elköltöztek Csopakra. A két utolsó vidéki előadást még vállalták, a közel 300 km-es távolság ellenére is.

És mivel a Szabó házaspár sem folytatta a további munkát a színkörben, Budai Böbe pedig külföldre ment dolgozni, ismét gondban voltunk a jövőt illetően…
Találtunk azonban egy új primadonnát Fodorné Nagy Judit személyében, és mint később kiderült egy kiváló „karakter-színészt” Ábel Sándort.

A következő darab pedig az a My Fair Lady lett, amelyet 1956-ban mutattak be G.B. Shaw: Pygmalion című vígjátékából, a főszerepben Julie Andrews-val és Rex Harrisonnal, és amely darab egyvégtében 2717 előadást élt meg. A filmváltozat – amelyben Eliza szerepét Audrey Hepburn alakította, természetesen Rex Harrison oldalán – nyolc Oscar-díjat söpört be.
Közösen megtekintettük a díjnyertes filmet és rögtön gondban voltunk, hogy a sok helyszínváltozást hogyan láttassuk a színpadon? Végül az előadást három színre tagoltuk, így a szünetekben volt időnk a színpadot átalakítani: legördülő, vászonra festett hátterekkel.

Lázas izgalommal folytak a próbák, és amíg mi még javában küszködtünk a szerepek megformálásával, Ábel Sándor már kívülről fújta a szöveget, és kiválóan formálta meg a félművelt, de öntudatosan okoskodó, ravasz csatornatisztítót.

Fodorné Nagy Juci pedig csodálatos énekével, és varázslatos átlényegülésével alakította a mosdatlan szájú virágáruslányból hercegnővé váló Eliza szerepét.
A sok szöveggel és énekkel járó Higgins professzor szerepét én vállaltam, Pickering ezredesként pedig Csőke József készült lázasan a bemutatóra, amelyet az év végére tűztünk ki – mintegy karácsonyi ajándékként a város lakóinak.

Készen voltak a plakátok, elkezdtük árusítani a belépőjegyeket, amikor egy héttel a bemutató előtt Csőke Józsi bácsi kórházba került…
Sajnos az ott kapott fertőzés olyan súlyos következményekkel járt, hogy a lábát is amputálni kellett. Természetesen a bemutatót el kellett halasztani, sőt keresnünk kellett egy másik Pickeringet.

Folytatjuk…

Szerző: Kökény Gábor

Latest posts by Olvasónk (see all)

Vélemény, hozzászólás?