Nekem egy szerelmem van, az pedig a fa

Ilonka József városunk asztalosmestereinek egyik kiemelkedő képviselője már évtizedek óta. Munkái nemcsak számos otthonban találhatók meg, de Jászberény város utcáin, közterületein is. Így az év elején, a pályaválasztási időszak kezdetén hivatásáról, az asztalos szakma utánpótlásáról és jövőjéről kérdeztük őt.

Mikor határozta el, hogy az asztalos hivatást választja?
Nyolcéves korom óta fafaragó szakkörre járok. Számomra a fa már akkor is egy elköteleződés volt, ahogy azóta is. Akkor döntöttem úgy, hogy ezt szeretném csinálni. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy mit, csak a fával legyen kapcsolatos.

Milyen út vezetett a szakmai képzettség megszerzéséig?
Az iskolaválasztás eléggé kalandosnak bizonyult. Nyolcadik osztályos voltam, amikor gyárlátogatásra került sor, melynek keretein belül bútorasztaloshoz és az akkori építőipari szövetkezethez is elmentünk. Számomra ezek sablonmunkák voltak, tulajdonképpen szalagbútor és raklapgyártás, melyben nem láttam fantáziát. Akkor döbbentem rá, hogy valami más lesz az, ami nekem való. Sokat tanakodtunk, nézelődtünk, amikor megtudtam, hogy az Aprítógépgyárban tanulmányi szerződéssel lehet famintaasztalos szakmát tanulni. Számomra ott hangzott el a döntő mondat: itt még két egyforma munka nem volt. Az országban Budapesten volt csak ilyen képzés, így tizennégy éves koromban felkerültem kollégiumba és gyakorlati munkahely mellett kijártam a három évet. Részt vettem műanyagipari és fémipari képzéseken, és mivel nagyon érdekelt ez a terület, a műhelyes héten délutánonként egy maszek esztergályoshoz is eljártam dolgozni. A szakmunkásképzőt követően hazajöttem Jászberénybe, mert visszahúzott a szívem. Itt az Aprítógépgyárban folytattam a munkát. Összebarátkoztam egy fiatalemberrel, akinél sokat dolgoztam cserébe azért, hogy tanulhassak tőle, ellessem a dolgokat. A gyárban szerzett jó barátok segítségével elkezdtem gépeket is gyártani. Az első faipari gépeket én raktam össze, én hegesztettem, forgácsoltattam, én csináltam. Ők elkészítették az alkatrészeket, én pedig összeraktam. Szalagfűrészgépet, egyengető gyalugépet, vastagoló gyalugépet meg a marógépet, sőt még a szalagcsiszolót is. Az alapgépeket így mind megcsináltam magamnak, ami később nagyon jól jött.

A vállalkozás alapításáig hogyan jutott el?
Az még jóval arrébb volt. A szakmunkásképző után beiratkoztam a gimnáziumba, majd júniusban leérettségiztem, augusztusban pedig már mentem katonának. A lehető legrosszabb időben voltam katona – holott szerettem bent lenni – ugyanis akkor volt a váltás 1989-91-ben. Az összes barátom, aki talpraesett volt, kiváltotta a vállalkozást. Mikor hazajöttem, azt sem tudtam, hogy mi az. A gyárba is betörtek az átalakítások, majd létszámleépítés volt, ami szintén elég rosszkor jött, mivel ’94 márciusára vártuk az első gyermekünket. Aztán ’95 januárjában végül kiváltottam az egyéni vállalkozói igazolványt. Az adózási forma miatt aztán később a társaság mellett döntöttünk. Végül úgy hozta a sors, hogy a betéti társaságot meg kellett szüntetni, így lett egy olyan lehetőség, amellyel egyszemélyes Kft.-t lehetett alapítani. Megszületett a Joci-Fa Kft.

Milyen előnyök származtak abból, hogy visszatért a Jászságba? Milyen itt vállalkozónak lenni?
Szívem szerint azt mondom, hogy a lehető legjobb, mert szinte az egész várost ismerem. Nagyon sokan megbíznak bennem, vannak jó ismerősök, barátok, visszatérő kuncsaftok. Van olyan, akinek 15-20 éve csináltunk konyhabútort, de még mindig nem kell neki új. Mivel kis város, a visszajelzések is hamarabb eljutnak hozzám.

Beavatna, hogy például egy bútor innen a műhelyből milyen úton jut el az ügyfélhez? Mik a legfőbb gyártási lépések?
Nálunk ez úgy működik, hogy megbeszéljük az ügyféllel mit is szeretne. Elmegyünk a helyszínre fölmérni, majd készítek egy rajzot, megnézem az anyagszükségletet. Tájékoztatom az ügyfelet, hogy ilyen kivitelben ennyibe kerül, majd megkeressük az alapanyagot hozzá, levágatjuk, összerakjuk, összeépítjük, felvasaljuk, zárazzuk, amit kell díszítéseket rárakunk. Általában 90%-ig kész van a bútor, amikor bekerül a kocsiba. Kivisszük a helyszínre, összeépítjük, felszereljük, beállítunk mindent. Bevágjuk a helyére a főzőlapot, a mosogatót, és átadom a megrendelőnek, a számlarendezés után pedig birtokba is veheti.

Egy jó asztalosnak milyen készségekkel kell rendelkeznie?
A térlátás a legeslegfontosabb. Ha a papírra elkészített szakrajzból azonnal látja, hogyan fog az kinézni a valóságban. A rajzolvasási-látási készség nagyon fontos.

És mit gondol, van ennek a szakmának fiatal utánpótlása?
Nagyon sok tanuló megfordult már nálam. Voltak nagyon okos és értelmes tanulók, és olyanok is, akiket érdekelt a szakma. Vannak, akik még most is ezt a faipart csinálják. Számomra, ami nagy fájdalom, az a szakma hígulása és a munkavállalók számának csökkenése. Jelenleg is munkaerőhiánnyal küszködünk. Van persze pozitív példa is, de az azért sokat elmond, hogy ebben a tanévben például öt tanulóval indultam, most pedig már csak egy van, pedig törekszem a változatosságra. Kiviszem őket helyszíni munkára, hogy ne csak az egyhangú műhelymunkát lássák, hanem az élethelyzeteket is.

Meg tudja fogalmazni, hogy mit jelent ön számára az asztalos szakma?
Ezt igazából egy mondatban is össze lehet foglalni, aminek egyik feleségem sem örült túlzottan. Mindig azt mondom, hogy nekem egy szerelmem van, az pedig a fa, minden más a második helyre szorul. Persze, mindezt nem jelenthetném ki, ha nem lenne a hátam mögött egy szerető, támogató család, de számomra a szakmám a hobbim is, tehát örömöm lelem benne. Nyilván azért is csinálom, hogy megéljek, de vannak olyan dolgok, melyeket csodálatos és nagyon jó csinálni, és amikor kész van, akkor gyönyörű szép. Ez felülmúlhatatlan.

Miért válasszák a fiatalok ezt a szakmát?
Olyan ember jöjjön asztalosnak, aki a természetet, a fát szereti, akár élve, akár feldolgozva. Magát a fának az érintését, a tapintást, az illatot. Ez egy nagyon természetközeli, melegséges dolog, ami nem pusztán munka, hanem hivatás is lehet.