Sötétből a fény felé
Bevallom némi fenntartással ültem be Vujity Tvrutko Túl minden határon című előadására szombat délután azt Ifjúsági Házban.
A beharangozó ígérete szerint ugyanis az év motivációs előadása várt ránk, s vessenek meg érte, a médiából s egyéb forrásokból ránk ömlő töméntelen mennyiségű pozitív inspirációtól inkább hideglelést kapok, mint motivációt egy újabb agytágító megtekintésére. Az előadó személye azonban mégiscsak kíváncsivá tett hasonlóan a több száz érdeklődőhöz, akik zsúfolásig megtöltötték az Ifi házat, hogy részesei legyünk Balogh Szilárd vagy, ahogyan ország-világ ismeri Vujity Tvrutko újságíró előadásának. A népszerű író, újságíró, riporter valódi show műsort kerekített a színpadra, és kezdeti fanyalgásom másodpercek alatt köddé vált, sőt teljes átéléssel hallgattam a hétköznapi hősök fantasztikus életmeséit. Tvrutko vérbeli televízióshoz méltón filmekkel, fotókkal kísérte előadását, melyhez lehengerlő humorral fűszerezett fantasztikus történetei szolgáltattak alapot.
A háború sújtotta sebrenicai pokolból messzire vezetett az út, amit a pécsi bányász fiával végigjártunk. A vándorlás során a bánya mélységénél sokkal sötétebb helyekre jutottunk az emberi gonoszság, butaság ösvényén, és napnál is ragyogóbb boldogságra leltünk egy-egy hálás emberi tekintetben, amelyet az archív Napló képkockáin láttunk.
Tvrutkó elvezette közönségét Tatárföld rideg valóságába, ahol egy pszichiátria falai között őrizték az utolsó magyar hadifoglyot, akinek az évtizedek óta először hallott magyar szavak hallatán elméje megnyílt, s a Szózat sorai jöttek ajkára. Észak-Korea zárt világa viszont a riporter előtt nyílt meg, és a baptista szeretetszolgálat önkénteseként fejet hajthatott Kim Dzsong Il diktátor lefagyasztott holtteste, vázákra állított Mercedese, síneken előguruló viaszszobra előtt. Nem kisebb tettet hajtott végre Türkmenisztánban, ahol a nép atyja, Saparmyrat Ataýewiç Nyýazow utolsó elnyomott cigarettacsikkje előtt tiszteleghetett. Ha hiszik, ha nem Türkménbasinak magyar nyelven is kiadták a népre vonatkozó jó tanácsait, a Ruhnnamát, melyből az est folyamán a mennybemenetel reményében magunkévá tehettünk néhány rendkívül hasznos sort.
Az est folyamán az is kiderült, hogy a fél világot bejárt riporternek az édesapja, Balogh Sándor szénbányász a példaképe, aki józan bölcsességének egyszerű szavaival többször ráébresztette fiát az élet kegyetlenségére vagy a boldogságra, megmutatta az utat a sötétből a fény felé. A másik nagy példakép és barát pedig Nick Vujicic, a végtagok nélkül született ausztrál fiatalember, aki örök optimizmusával, humorával az életigenlés megtestesítője. Ő az, aki szerint minden lehetséges, ezért fényesre suvickolt cipői mindig nála vannak, hogy a csoda idején nehogy szégyenszemre mezítláb maradjon.
Szintén valóságos csodát mutatott be az a film, ami az atlantai olimpián bokaszalag-szakadást szenvedő tornászlány bravúrját idézte vissza. „You can do it!” – súgta fülébe Károlyi Béla edző a fájdalomtól zokogó lánynak, aki megcsinálta, és a dobogó tetejéről immár örömkönnyektől patakzó szemmel integetett a magyar edző karjaiban. Bizonyára nem én voltam egyedül a teremben, aki ismét megkönnyezte a már többször látott sikersztorit, és valószínűleg többen elmorzsoltunk egy-egy könnycseppet a szomáliai Németh Samira sorsát felidézve is. A félig magyar kislányt Tvrutko mentette ki Afrika poklából, hogy aztán családjában leljen új otthonra. A meghatottság előcsalta könnyeket a kacagáséi váltották fel, amikor a kongói-magyar származású Kembe Sorel-Arthur színész olimpiai szerencsétlenkedéséről hallhattunk. A színes bőrű „sportoló” felejthetetlen perceket szerzett a téli olimpia nézőinek, ahogy hóekében araszolt a sípálya lejtőin. A Fekete Hógolyónak valószínűleg sokáig sikerül megőrizni negatív világrekordnyi idejével a leglassúbb címet. Weisz Fanni siket szépségkirálynő parlamenti beszédét szintén sok idő elfelejteni, és nem is érdemes, hiszen a szépséges hölgy leckét adott mindannyiunknak kitartásból, hitből, pozitivizmusból. Az ilyen emberek példája valódi motiváció nekünk magyaroknak, akik tehetségünk ellenére a világ százkilencven országából a 117. helyen állunk a boldogságkutatók szerint.
Talán némi motivációra lenne szükségünk?! We can do it!
a BerényCafé újságírója.
