Simon Ferenc: Egy kiskatona ’56-os emlékei

Bevonulásom előtt családi környezetben, édesanyámmal és apai nagyapámmal éldegéltünk. Nagyon nehéz idők voltak. A minimális nyolc katasztrális hold földünket is betagosították. Itt maradt édesanyám föld nélkül, három hold szőlővel és a 96 éves nagyapámmal. Én ilyen körülmények között készültem katonának. 1954. november 13-án vonultam be.

A bevonulás előtti napon a barátoktól, ismerősöktől és nagyapámtól is elbúcsúztam, aki már hosszabb ideje ágyban fekvő beteg volt. Édesanyám kijött velem este az állomásra, vele ott búcsúzkodtunk. Minket marhavagonokban helyeztek el és elindultunk Budapest felé.

Nagyapa, mire édesanyám hazaért az állomásról, 96. évében szép csendesen elment. Időközben, mi Budapesten keresztül másnap hajnalban megérkeztünk Kiskőrösre, a PF 1342-es gépesített lövész ezredhez. Két nap leforgása alatt megtörtént az újoncok beöltöztetése és helyfoglalása. Engem első este hívattak a századparancsnoki irodába, ahol megtudtam, hogy a nagyapám november 13-án este meghalt. A temetésére nem engedtek haza.

Két hét után az ezred közvetlen műszaki szakaszához kaptam beosztást. Egy hónap alatt összeszoktunk és elfogadtuk, hogy itt nem kérnek, hanem parancsolnak. Az első hat hét alapkiképzés után harmadmagammal együtt elvezényeltek a csongrádi műszaki zászlóaljhoz tiszthelyettesi iskolára. A szakmai képzéseken megpróbáltam a lehető legtöbb ismeretet elsajátítani, mert észrevettem, hogy ebből lehet profitálni. Ez a számításom sikerrel járt, mert 1955. április 4-én előléptettek őrvezetővé. Az iskolát kiváló eredménnyel végeztem el, és szakaszvezetővé léptettek elő. A beiskolázó alakulatom visszarendelt Kiskőrösre. Csongrádot elhagyva Kiskőrösön szakaszparancsnok helyettesi beosztást kaptam, egy 21 fős műszaki szakasznál.

1956. október 23-án reggel − a szokásostól eltérően − az egész ezred parancsot kapott arra, hogy politikai sajtótájékoztatót kell tartani a Magyar Ifjúság folyóirat vezércikkéből. Az újságból tájékozódtunk a Petőfi Kör, és az egyetemi ifjúság politikai nézeteiről, de még ekkor sem gondoltuk, hogy milyen következményei lehetnek az újságban felvetett gondolatoknak.

Október 24-én hajnalban, 3 óra 45 perckor a kiskőrösi 19. gépesített lövészezred riadóztatva lett. Beérkeztek a városban lakó tisztek, és az események felgyorsultak: kitört Pesten a forradalom. Rövid tájékoztató után elmondták, hogy felsőbb parancs alapján az ezredet felrendelték Budapestre. Ezt követően nehéz percek következtek. A parancs így szólt: gépkocsira! A hangulat a katonák között nyomott volt. Mentünk Budapestre, de hogy mi lesz ott, mit fogunk csinálni − válasz nem volt, nem tudott senki válaszolni. 9 óra körül a menetoszlop megállt Solt előtt. Jött a hír, hogy nem megyünk Budapestre. Az ezredet visszafordították Kecskemétre. Enyhült a feszültség, kissé oldódott a hangulat.

Október 26-án este nagy megmozdulás volt a városban. Javában folyt a lövöldözés, amikor az ezredet riadóztatták, és bevonultunk a városba. A bevonulás részünkről szerencsétlenül végződött. Két bajtársunk életét vesztette. Elszabadult a pokol. Mindenki lőtt össze-vissza. Mindenki és minden, ami mozgott az ellenségünk lett. A civilek megtámadták a városparancsnokságot, az AVH székházat, a pártbizottságot és még több közintézményt, ahol a vörös csillag eltávolítása volt a cél.

Október 27-én megindult a lövöldözők kézre kerítése. A letartóztatottak között volt színész, ápolónő, diák, pénzügyőr és még sokan mások, főleg cigányok. A késő délutáni órákban a rendőrség épületében szerveztük a nemzetőrséget, amikor a kecskeméti repülőtér három tisztje felkereste az ezredparancsnokságot. Nagygyűlést hirdettek az ügyészség nagytermébe, ahová berendelték a tiszteket és mindenki mást, aki befért a terembe. Kinyilvánították, hogy a repülőtér teljes személyi állománya átáll a Nagy Imre kormány mellé. Felszólították a 19. gépesített lövészezredet, hogy kövessük a példájukat. Kézfelnyújtással elfogadtuk. Az ezred vezetésére hét tagból álló irányító testület jött létre, amibe főleg tisztek lettek beválasztva. Nagy meglepetésemre a vezetés hetedik tagjának a sorállományból engem, Simon Ferenc szakaszvezetőt jelölték a hírvivő feladatkör ellátására. Ezt követően a teremben jelenlévő tisztek, tiszthelyettesek és honvédek letették az esküt a Nagy Imre kormányra.

Október 30-án a Kiskőrösi Lövészezredet felrendelték Budapestre, és az ezred teljes hadoszlopa felsorakozott a Kecskemétről kivezető 52-es, Soltra vezető úton. Az eligazítás után a délelőtti órákban elindultunk az 5-ös számú főúton Budapestre. Ez a vonulás csodálatos volt. Minden gépjárművön és harckocsin Kossuth címer és nemzeti színű lobogó volt. Ahol a falvakon áthaladtunk, virágokat dobáltak felénk és éltették a magyar hadsereget. A fővároshoz közeledve az út mindkét oldala katonai járművekkel volt telített.

Alig, hogy elfoglaltuk a számunkra kijelölt laktanyakörletet, hívatott az ügyeletes tiszt és közölte velem, hogy készüljünk fel, mert ki vagyunk jelölve az Athenaeum nyomda őrségének átvételére, ahol egy páncélos szakaszt fogunk leváltani. A nyomdában röplapokat, újságokat nyomtattak a felkelők részére. A szemben lévő épületben és a nyomda mellett lévő kávéházban felkelők voltak. Parancsnokuk egy újságíró volt, akit minden beosztottja Colosnak hívott. A Dohány utcánál, a nagykörút kockaköveiből a felkelők barikádot építettek, emiatt a szovjet harckocsik csak idáig jártak be. A barikád előtt megfordultak, és visszafelé menet ugyancsak lőtték a házakat. Ezt naponta többször is megtették.

November 3-tól a harckocsik nem jöttek, viszonylag csend lett. Egy nap, a Kilián laktanya közelébe érve borzalmas látvány fogadott. Kiégett szovjet teherautók, kilőtt harckocsik. A nyomdába visszaérve elmeséltem a látott borzalmakat, amikor megérkezett Tóth János főhadnagy, ezredműszaki főnök. Rádión hallgattuk Mindszenty bíboros beszédét, és Nagy Imre felhívását a kitartásra. Én telefonügyeletes voltam, amikor nem sokkal éjfél előtt megszólalt a telefon, és közölték velem, hogy ha az oroszok megtámadják a nyomdát, tüzet ne kezdeményezzünk. Csak a hálószoba elé állítottunk őrt.

Hajnal 4 óra körül megindult a támadás Budapest ellen. Hat óra után tűzcsend lett, és felmentünk a hálószobába, ahol egy hosszú asztal képezte a fegyvertámlát. Reggeli előtt betoppant a szomszédos kávéházban csoportosult felkelők parancsnoka fegyverrel a kezében. Közölte velem, hogy én leszek a parancsnok, és most átmegyünk egy másik épületbe, ahol átöltözik mindenki civilbe. Majd újra hozzám fordult: ha egy ember is megszökik, engem fog lelőni. A harmadik követelése az volt, hogy robbantsuk fel a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződését. Ha ezt nem tesszük meg, én leszek az első, akit agyonlő. A Colos, miután elment, azt üzente, hogy reggeli után jön értünk és visz bennünket átöltözni. Mi egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a nyomdát. Én a bátyámtól kapott civil ruhába átöltöztem, és lejártam az utcára nézelődni, vagy éppen élelmiszert vásárolni.

November 7. vagy 8. lehetett. Egy húsközért előtt álltam sorban, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy cégtáblát, amin a következő felirat volt olvasható: Jászberényi Fémnyomó és Lemezáru Gyár kirendeltsége. Kiléptem a sorból és bementem. Azt mondták, hogy elmehetek velük Jászberénybe, ám a kocsi a megbeszélt időre nem érkezett meg. Valaki kitalálta, hogy menjünk át a Rottenbiller utcai tejközpontba, onnan tejet szállító teherautóval haza tudunk menni. Így is történt. Az egyik tejeskocsi vezetője azt mondta, szálljunk fel és mindjárt indulunk. A csapatban ketten voltunk katonák, a többi civil. A Jászberényi laktanya előtt azonban az oroszok megállították az autót. A tisztek szerencsére elengedtek bennünket. Mikor hazaértem, a házunk előtt többen is voltak. Mintha engem vártak volna. Megérkezésemkor nagy volt az öröm.

A november 4. utáni napokban nem sok szó esett a magyar hadsereg szerepvállalásáról. Az újonnan megalakult Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rádión leadott közleményéből az jött le, hogy a magyar hadsereg harc nélkül megsemmisült. Ugyancsak rádión keresztül tájékozódtunk, hogy az oroszok megszállták a laktanyákat, és a teljes személyi állományt lefegyverezték. Azt mi, az alakulatától távol lévő sorállományúak is tudtuk, hogy vissza kell menni, de még a közlekedés sem állt helyre, ezért kivártunk. Hallgattuk a rádiót, a híreket, amiből megtudtuk, hogy Münnich Ferenc lett a fegyveres erők minisztere.

November 20-21-én a rádióba beolvastak egy Münnich Ferenc által kiadott közleményt, amiben felszólították az alakulatuktól illegálisan távol lévő, sorköteles állomány tagjait az azonnali visszatérésre. Azok a személyek, akik a felszólításnak november 25-ig nem tesznek eleget, szökevénynek minősültek. Mikor megérkeztem Kiskőrösre, nem rögtön a laktanyába mentem, hanem Tóth főhadnagy lakására. A főhadnagy a tiszti szálláson lakott és még ágyban volt, amikor benyitottam a szobájába. Nem tudott megszólalni a meglepetéstől. Felkelt, összeölelkeztünk és mindketten sírtunk az örömtől. Elmondta, hogy a nyomdai csapatból én vagyok az első, aki addig jelentkezett. Ezután együtt indultunk gyalog a laktanyába. Félúton járhattunk a város és a laktanya között, amikor az ezredparancsnok autója jött velünk szemben. Megismert bennünket, és megállt. Örült a viszontlátásnak és a főhadnaggyal együtt meghívott bennünket egy közös ebédre a tiszti étkezdébe. Ebéd után felkerestem a személyi nyilvántartó tisztet, és megkaptam elbocsájtásul a leszerelő kiskönyvemet, a „kék könyvet”.

Öröm volt számomra a leszerelés, amihez pluszként még hozzájött az is, hogy ezen a napon öten találkoztunk azok, akik az Athenaeum nyomdában együtt voltunk. A leszerelés után rövid beilleszkedés következett a civil életbe, ami végül is happy- end-del végződött.
1956. december 29-én megnősültem.