Ház a csángókról, a csángókért

Péterbencze Anikó és Papp Imre látott vendégül minket az augusztusban megnyitott Csángó Házban, ahol közel harmincéves néprajzi munkájuk eredményeit őrzik. Életükben meghatározó szerepet tölt be a hagyományőrzés, és a kiállításnak köszönhetően azon álmuk is teljesült, hogy a moldvai településeken gyűjtött anyagot nappalijukból végül méltó helyre költöztethették.

A jelenleg még egy helyiséges házba belépve talán meglepetésként érhet, milyen gazdag tudás és élettörténet, a múltnak mennyi darabja fér el egyetlen kiállítóteremben. Ha szemünket figyelmesen végigvezetjük a mindennapokat ábrázoló képeken, a csodálatos viseleteken, ékszereken, miközben a háttérben szól a népzene, észrevétlenül is részesei leszünk történelmi örökségünknek. Péterbencze Anikó, a kiállítás rendezője avatott be minket a csángók szellemét megidéző tárlat részleteibe, létrejöttének állomásaiba és jövőjébe.

Miként jött az ötlet a kiállítótér megvalósításához?
– Tulajdonképpen nem is egy ötlet volt. Én néprajz szakon végeztem az ELTE-n, tíz évig pedig a Jászság Népi Együttes táncosa voltam. Már korábban bejártuk a Kárpát- medencét, és rengeteg mindent gyűjtöttünk: táncokat, zenét, szokásanyagokat. Amikor 1989-ben megtörténtek a romániai változások Moldvába is kijutottunk, és azt követően alapítottuk meg a Csángó Fesztivált a férjemmel. A rendszerváltást követően a szakirodalom után végre testközelből is megnézhettük Moldvát, melynek hatására elkezdtem foglalkozni a csángó táncokkal. Az itt látható tárgyak a nappalinkban pihentek egészen addig, amíg el nem hoztuk őket ide. Meg akartuk mutatni másoknak is, a jászoknak, akiknek az egész Kárpát-medencében talán a legszorosabb a kapcsolatuk a romániai magyar etnikummal. Tehát ennek mindenképpen Jászberényben van a helye. Korábban voltak hasonló kiállítások a fesztivál ideje alatt, de már régóta gondolkodtunk azon, hogy mennyire jó volna, ha lenne egy állandó helye ezeknek az emlékeknek. Az önkormányzatnak köszönhetjük a helyszínt és annak renoválását is, minden mást pedig a Csángó Fesztivál Alapítvány finanszírozott.

Terveznek további átalakításokat a házon?
– A terem most októberben fog bővülni. Már meg is rendeltük a helyreállítását. Egyelőre még el van zárva az a hely, amit tovább álmodtunk egy oktató módszertani helyiséggé. Egyrészt az rendben van, hogy végignézzük a kiállítási tárgyakat és elmondjuk, mit is láthatunk, ám ennél többet szeretnénk. Több mint 100 órányi dokumentumfilm és hangzóanyagunk van. A terem alkalmas lenne arra, hogy ezeket a filmeket megnézzék, és magukat a táncokat is el lehetne sajátítani. Egyfajta rendhagyó történelemórát szeretnénk tartani térképekkel, illusztrációkkal, zenékkel és táncokkal. Már több osztály be is jelentkezett.

Milyen volt eddig a kiállítás látogatottsága?
– A Csángó Fesztiválon rengetegen voltak. Még este is folyamatosan jöttek. Azóta persze inkább hellyel-közzel, mert még nem tudtuk megoldani a rendszeres nyitva tartást. Én szerdánként mindig itt vagyok és a Jász Múzeummal – ápolva a baráti és partneri kapcsolatot –, kulcsos rendszerrel működünk.

Érkeztek már visszajelzések a látogatóktól? Maguk a csángók hogyan fogadták a ház megnyitását?
– Nagyon jók voltak a visszhangok. A csángók látva a hagyományukat nagyon örültek, hogy most már nekik is van egy saját házuk Jászberényben. Egy olyan hely, ahol otthon lehetnek, és ez a lehető legtöbb, amit ilyenkor kaphat az ember. Jászberény és a csángók mára már két összefüggő fogalom, és ezért is szeretném, hogy ne csak kiállítóterem legyen, hanem az emberek testközelből is élvezhessék a táncokat, a zenéket.

A Csángó Ház első állomása egy fotógyűjtemény, mely Moldva múltját és jelenét eleveníti meg a látogatók számára. Péterbencze Anikó rövid tárlatvezetésében számos érdekességet árult el rokonaink életéről, szokásairól.

Mi jellemzi a mai moldvai csángók életformáját?
– A kettőség jellemzi az életformájukat, találkozhatunk patakban ruhát mosó asszonyokkal, a juhászat ma is jelentős, ugyanakkor a műholdas televízió és a mobiltelefon is jelen van. Természetesen vannak autóik és modern eszközeik, de ez még mindig kevésbé jellemző. A viseleteket ma már kizárólag különleges alkalmakra, templomi ünnepekre veszik föl az idősebb generációk, ami náluk is már csak a katrincát, az az a lepelszoknyát jelenti. Az asszonyok régen ilyen katrincába tekerték a gyermeket és egy övvel is átkötötték, hogy ne tudjon izegni-mozogni. Az arcára kendőt is terítettek. Lélektani szempontból ez azt sugallja, hogy az önfegyelemre, túlélésre, a nehézségek leküzdésére már egészen baba, vagy ahogy ők mondják, bubakortól nevelik a gyermekeket. Nem volt ritka egyébként a 9-11 gyermek sem egy családban, náluk ez volt még az elmúlt évtizedekig az átlagos népszaporulat.

A fotótárlat részét képezik még az egyetlen bogdánfalvi magyar fatemplomról, a zurrogó pántlikát viselő leányokról, a regösökről, a jellegzetes feszületekről és egy búcsúról készült felvételek is. Hatalmas képről tekintenek le ránk egy négy generációt felvonultató trunki csángó család tagjai és egy utoljára még lencsevégre kapott burkozó menyasszony vagy nyirásza.
– A kendőt csak azok viselhették, akiknek volt úgymond kendjük. Házasságkötés előtt a hajukat egy kerek fémszálra fonva hordták a leányok, melyet én más európai népeknél még sosem láttam. A terem ebben az oldalában elhelyezett kiállítóhengeren a moldvai csángók történetéből olvashatunk fejezeteket. Próbáltam röviden összefoglalni a forrásokat és azt a vitatott anyagot, mellyel rendelkezünk. Sajnos a mai napig nem tudjuk, hogy kik is a csángók valójában. Itt végig lehet követni azt, ami biztos és fontos.

A henger a múltból elvezet minket egészen a csángók jelenéig, egy klézsei balladatalálkozóig, mely a régi balladák megtanulását, a hagyományok életben tartását tűzte ki célul. Ebben segítségükre van az összekötő kapocsként működő Szályka Rózsa Csángó Hagyományőrző Együttes is. A történelmi utazást követően ismét rátértünk a tárlat egyes részeire.
– A csángó házak elengedhetetlen elemei a falra, szentképek köré falvédőkre rögzített pillangósan összerakott servetek – szőtt zsebkendők – falvédők, kerpakendők látványa. A sarokban elhelyezett Külsőrekecsinből származó láda a nyirásza, vagyis a menyasszony hozományát rejtette. A tehetősebbeknek nagyon sok ingük volt, melyeket színeikben sorba rendeztünk. Ahogy idősödtek, egyre sötétülnek és egyszerűsödnek a viseleteik. A tárlatunk egyik bundája, mely Lujzikalagorból származik, 80-100 éves.

A terem közepén elhelyezett bábuk egy hagyományos csángó menyekezőt ábrázolnak. A kompozíció legérdekesebb darabja a rézlemezekből font, 60 méter hosszú nyirásza nyaklánc, melyből Moldvában már csak egy darab található.
– Ez egy nagyon különleges rítus, ami a keleti gyökereinkre vezet vissza bennünket, ugyanis a kazahoknál megtalálható ennek a párhuzama, az úgynevezett betasar. A vőlegény eljön a keresztszülőkkel, a násznéppel és a hívogatókkal együtt a lányos házhoz, ahol a leányok már siratják a nyirászát. A vőlegényt csak azután engedik a menyasszonyhoz, miután annak arcát a hívogatók a pálcáikra terített kendő segítségével letakarják. Így vezetik ki őt a vőlegényhez. Azért történik ez, hogy a menyasszony ne találjon többé vissza a búsapa és a búsanya házához.

A Csángó Ház sarkában egy hatalmas fotómontázs látható. Milyen jelenetet láthatunk a képen?
– A montázs egy táncjelenetet ábrázol. Ma sokat panaszkodunk, hogy mennyit buliznak a fiatalok, de az igazság az, hogy a csángóknál többet senki sem szórakozott. Az őszi és a tavaszi időszakban minden este összegyűltek a házaknál „guzsalyaskodni”, fonni, miközben énekeltek, és amikor megérkeztek a legények, akkor kezdődhetett a tánc. Farsangkor minden szombaton és vasárnap megfogadták a muzsikusokat, kibéreltek egy házat és táncházakat tartottak. Végig zeneszó volt az egész falun keresztül. Mára már megszűntek a guzsalyasok, hiszen már nem szőnek, nincs szükség házi fonalakra. Sokan a városokban vagy külföldön dolgoznak. Mégis vannak olyan alkalmak, fesztiválok, táborok, táncházak, farsangi mulatságok, amikor ismét felelevenítik a csángók a hagyományos táncokat, énekeket, rítusokat.

A kiállítás melyik részét tartja a legkülönlegesebbnek?
A legkülönlegesebb darab a mennyezeten lévő óriási, 60 négyzetméteres térkép, ami ilyen formában valójában csak itt, nálunk létezik. A régi magyar településekről ugyanis nincs térkép. Az új térképek már román nyelvűek, és nincsenek rajta a jellegzetes csángó települések. Azonban nagyon jók a műholdas felvételek, és magyar feliratok is vannak rajta. Egy videóstúdióban 40 kockára szedtük szét ezeket a felvételeket, majd felnagyítottuk őket, hogy minden település látható legyen rajta. A kiállítás ékkövei még azok az alkotások is, melyeket Petrás Mária Prima Primissima díjas keramikus készített.

Hogyan jellemezné a csángók kultúrájának jelenkori helyzetét?
A Csángó Fesztiválnak köszönhetően kezdenek újraéledni a hagyományos rítusok és szokások. A csángók egy új folklorizációs folyamatot élnek most meg, a saját kultúrájuk reneszánszát tulajdonképpen. Piacképessé vált a kultúrájuk. Annak ellenére, hogy most nő fel az első olyan korosztály Moldvában, akik nem beszélik már a magyar nyelvet, az együttesekben sok a fiatal, akik ma is egyöntetűen fontosnak tartják a csángó kultúrát.

Szerző: Kazsimér Nóra
Fotók: Demeter Gábor