Emlékezés a Hűtőgépgyár alapítóira

Száz éve született László Károly, a Lemezárugyár, majd a Lehel Hűtőgépgyár főmérnöke, és harminc éve halt meg barátja, főnöke, Gorjanc Ignác igazgató. Ez a két dátum a maga kerekségével és egybeesésével kikövetelte a berényi műszakiak egy részében régóta bujkáló gondolat megvalósítását. Erre, a kettejükre emlékező baráti találkozóra április 28-án, pénteken – rövid temetőbeli tisztelgést követően – a Szikra Galériában került sor.

Az ötletgazda a Gépipari Tudományos Egyesület Háztartási Gép Szakosztályának titkára, Szikra István volt, aki – mint majdnem mindenki a helyi műszakiak és cégtulajdonosok, cégvezetők közül –, a Lehel Hűtőgépgyárban kezdte pályafutását. Jól ismerte mindkét vezetőt, különösen László Károlyt, aki támogatta első újításait, bátorította a fiatal mérnököt, sőt, közös külföldi útjaik alkalmával nemcsak a műszaki fejlesztésről beszélgettek mélyrehatóan, de nagy hatással volt művészetszeretetével és -ismeretével a mai galériatulajdonos ízlésvilágának kialakítására is. Mindig szakítottak időt a legkiválóbb múzeumok meglátogatására.

Az tehát érthető, hogy Szikra István felnézett László Károlyra és nem kellett nagyon segítőtársak, szervezők után kutatnia, ugyanis Metykó Béla, Czinege Károly, Kuzén Zoltán ugyancsak hűtős műszakiak és az alkotópáros tisztelői voltak. Hozzájuk csatlakozott Kiss Erika újságíró, aki pályáját a Hűtőgép újságnál kezdte, és a gyár alapításának fél évszázados évfordulójára feldolgozta a Hűtőgépgyár történetét.

Ha már a személyes(kedő) résznél tartunk, az emeleti terem széksorai mind régi hűtősökkel teltek meg, és itt voltak mindkét család fő leszármazottai, gyerekek, unokák, akik mentalitásuktól függően meghatottan-pityeregve érzékelték a két ember munkásságának máig ható tiszteletét. Az egyik unoka meg is jegyezte, hogy keveset találkozhatott a nagyapjával, és ezt most nagyon sajnálja. Persze egy ilyen visszaemlékezés-sorozatban meglepetések is érhetik az embert. A hallgatóknak és a felkért előadóknak egyaránt ismert és természetes volt a főnök felemelt hangja, ingerlékenysége, majd megbékélése, ahogy a főmérnök visszafogottabb polgári attitűdje is.

Szabó Tamás polgármester rövid köszöntőjében megadta az est alaphangulatát, kiemelve a két műszaki gondolkodó és gyáralapító sikereit, a szuper százas hűtőtől a Szibíren át a további innovációkig. A polgármester azt is méltatta, hogy a gyárkapukon kívül is figyelmet szenteltek dolgozóiknak, egyáltalán az egész településnek: a korábbi vályog városnak korszerű művelődési házat, uszodát, sportcsarnokot, állatkertet, a közösségi élet megannyi fórumát teremtették meg. Olyan személyiségek voltak, akiknek a produkciója messze földre elvitte a jászok hírét.

A spontán munkatársi-, beosztotti-, családi megemlékezések is érdekesek voltak, de az est vázát felkért előadások alkották. Metykó Béla László Károly pályaképét vázolta fel, ami egy ponton túl annyira összeforrott Gorjanc Ignácéval, hogy közös pályakép lett belőle. Ahogy – pillanatra átugorva a küzdelmes évtizedeket –, az Állami díjat is közösen kapták meg 1975-ben.

Pethő László professzor Gorjanc Ignácot, a menedzsert mutatta be szigorúan levéltári és könyvtári dokumentumok alapján. Nem volt az ő pályája tipikus a maga korában. Csepelen három év sportinstruktorkodás után lett az Állami Műszaki Főiskola, majd Műszaki Egyetem csepeli tagozatának fémtechnológia szakát elvégezve üzemvezető. László Károly ugyanott végzett, így nem meglepő, hogy az 1954-ben, eredetileg főmérnöknek Jászberénybe vezényelt Gorjanc harmincévesen a munkatársak toborzásába kezdve csepelieket, elsősorban is László Károlyt találta meg. Mindketten rövid távra terveztek, de tudjuk, hogy ez másként alakult. Eleinte előfordult, hogy a délelőtti műszakot kivezényelték vetőmagot gyűjteni, hogy segítsék a mezőgazdaságot.

Általában is nagy feladat volt „a mezőgazdasági foglalkozású emberek megismertetése az iparral, az olajszaggal olyan szinten, hogy a gép forog, a fém kemény”. Nem volt zökkenőmentes az út, az időközben igazgatóvá avanzsált Gorjanc miniszteri megrovásban is részesült a bizonylati fegyelem lazasága miatt. Neki azonban ennél sokkal fontosabb dolgai voltak, össze kellett fognia és átalakítani a gyárat és a termelést, meg lakógyűlésre járni, és igazoló jelentések miatt a megyére. A műszakiak idecsábítását László Károly vállalta; az iparági 1,8%-os mérnökarány itt Jászberényben hamarosan 3,2% lett. Ez némi magyarázat arra, hogyan is indulhatott elképzelhetetlen fejlődésnek a Hűtőgépgyár.

Egymásnak némileg ellentétei, másrészt igencsak kiegészítői voltak az igazgatóval. Gorjanc a párt megbízható katonája volt, még a Korom uralta konzervatív megye vezetői sem találtak egy idő után fogást rajta. Hirtelen haragú, olykor meggondolatlan volt, aki nem szerette a hajbókoló embereket. Mindig megtalálta a szükséges forrásokat és bátran vállalt kockázatot. Jellemző, hogy a tizenhattagú igazgató tanácsban a 120 ezer Camping hűtőszekrény legyártásáról döntő vita során kezdetben tizennégyen tartották őrültségnek a tervet, két támogató mellett. Ezt az arányt aztán ő a vita néhány órája alatt megfordította. László Károly vele ellentétben párton kívüli, a szakmai tevékenységétől eltekintve inkább magának való ember volt, aki – ahogy Metykó Béla előadásából is kiderült – tisztában volt vele, hogy Jászberényben a két világháború között húsz főnél többet foglalkoztató üzem nem volt. Hetedik gyerekként született Pesterzsébeten. Tanultságát annak köszönhette, hogy papnak készült és a Pécsi Jezsuita Gimnázium felkarolta, alapos műveltséggel látta el. Ő idősebb volt Gorjancnál, 1936-ban már a berényi József Nádor Gimnáziumban hetedikes lett és a legjobb tanuló. Ezt a címet a következő évben is elnyerte. A korabeli híres ifjúsági folyóirat, a Zászlónk pályázatán Szent István tanulmányával pályadíjat nyert.

Nincsenek véletlenek és csodák. Az, hogy a jászberényi gyárakban egy ideig mindent gyártottak alumíniumból, ráadásul sikerrel, arra vezethető vissza, hogy László Károly egy svájci alumíniumgyárban világszínvonalon sajátította el ennek a fémnek csínyját-bínját, alakíthatóságát. Valószínűleg előre tudta, hogy töltényhüvelyt nem lehet belőle gyártani – nem is sikerült. László Károly egy egész évfolyam mérnököt hozott a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemről, nem véletlenül. A történet nagyobb része ebben a városban ismert, azt talán kevesen tudják, hogy országosan négy vállalat bukott bele a hűtőgépgyártásba, mire 1956-ban a Fémnyomó- és Lemezárugyár, valamint a Mofém közösen megkapta ezt a feladatot. A Fémnyomó a szekrényért, a Mofém a kompresszorért felelt. 1957-ben jelentették be az akkori Kohó- és Gépipari Minisztériumban, hogy évi húszezer hűtőszekrényt kívánnak gyártani. Ez ma pár napi termelés mindössze, de akkor előzmények nélkül, a kudarcokat jól ismerve, talán jogos volt, hogy megmosolyogták és fantasztának tartották őket.

Nincs módunk az est minden arra érdemes, izgalmas előadását visszaadni most, ezeken a hasábokon. Annyi bizonyos, hogy még a két vezetőt jól ismerő jelenlévők is mondtak egymásnak újdonságokat, beleértve a vezetők magánéletét is. Ez az este az első méltó emlékezés volt a két vezetőre, de biztos, hogy nem az utolsó.

Vélemény, hozzászólás?