Száz év családtörténete

Szabó János 1917. április 8-án született Jászberényben negyedik gyermekként kisgazda családban. Jó tanuló volt, de a hat eleminél tovább nem tanulhatott a tanítója kérése ellenére sem, hiszen ha elmegy tanulni, ki dolgozik a gazdaságban. Mindig szeretett volna tanulni, ezért 1938-ban Jászberényben elvégezte a Népfőiskolát, ez a gazda gyerekek képzésére volt kialakítva a Tanítóképzőben. 1939-1941-ig tényleges katonai szolgálatot teljesített, ezt követően több alkalommal behívták tartalékosnak. Részt vett a Délvidék felszabadításában, 1945-1946-ban a demokratikus hadseregben szolgált, onnan betegen szerelt le, majd tért haza családjához. 1943-ban nősült meg, feleségével, Margitkával 54 évet éltek boldog házasságban.

Négy gyermekük született: János, József, Pál, Katalin. – Sok szeretet kaptunk szüleinktől, erőn felül mindent megtettek annak érdekében, hogy becsületes, dolgos, tanult emberek váljanak belőlünk. Katolikus szellemben nevelkedtünk, és mindezért csak köszönetet mondhatunk szüleinknek – foglalta össze lapunknak érzéseiket ifjabb Szabó János.
Jászberényben laktak, a feleség örökölt földjén gazdálkodtak 1957-ig. A sok munka ellenére szeretetben, boldogságban nevelték a gyerkeket, bár a nagy beszolgáltatás miatt még kenyérnek való búzájuk sem maradt. Családlapra adagolt ehetetlen kenyeret kaptak, ha kaptak, amitől János bácsi betegsége kiújult. Ő azonban leleményesen megoldotta, hogy jó kenyeret ehessenek, amiért az akkori időben komoly büntetést kaphatott volna.

1957-ben édesapja meghalt. Az ő tanyája Jászfelsőszentgyörgy határában található és 1860 óta a család birtokában van. Ezt örökölte meg János bácsi, így kiköltözött a család ide a városból, hogy a család megélhetését biztosítani tudják. A föld növekedett, a beszolgáltatás megszűnt, így lélegzethez jutottak.

Sajnos ez az időszak csak 1959-ig tartott, mivel ekkor megkezdődött a kényszer tsz-esítés. Szabó Jánosnak is be kellett lépnie a szövetkezetbe, és minden javát, földjét, állatát be kellett adnia a közösbe. A szövetkezet kezdeti időszakában nagyon nehéz körülmények között nevelték a gyerekeket, mivel eleinte fizetés sem volt. A gyerekek középiskolások, főiskolások, egyetemisták lettek, és szüleik ebben a nehéz anyagi helyzetben is mindent megtettek annak érdekében, hogy gondtalanul tanulhassanak. Szabó János mindig mindenkor józan paraszti ésszel gondolkodott és gondolkodik ma is. A taníttatásra nagyon nagy hangsúlyt fektetett, mindig azt mondta: „Tanulj fiam/lányom, hogy okosabb legyél nálam, és könnyebb legyen a megélhetésed.”

Amikor lehetőség adódott rá, szövetkezeti tagként a föld mellett állatokkal, sertéssel, szarvasmarhával is foglalkozott, méhészkedett és a tanya körüli szőlőtermesztéssel, borászattal a szűkös időben is biztosította a család megélhetését. 84 éves koráig foglalkozott állattartással.

1970 és ’78 között a gyerekek kirepültek a családi fészekből. János bácsiék mindnyájukat tisztességesen indították el az új családi élet megkezdésére. Nagy örömmel, szeretettel fogadták őket és az érkező unokákat névnapokon, disznóvágáskor, egyéb ünnepeken. Az unokák szerettek a nagyszülőkhöz menni a tanyára, a mama mindig tudott meglepetést okozni. Ott a lekváros kenyér is jobb volt nekik, mint otthon.

Idős korukra szerettek volna közelebb kerülni gyerekeikhez, ezért 1993-ban a faluban építettek családi házat és beköltöztek. Margitkának így közelebb volt a templom is, de sajnos ezt csak négy évig élvezhette, 1997-ben meghalt. Azóta János bácsi egyedül él a nagy házban. 91 éves koráig kis segítséggel ellátta magát: sütött, főzött. Ekkor baleset érte, combnyaktörést szenvedett, amiből szerencsésen felépült. A gyermekei közel laknak, így gondozása, ápolása megoldott. Az utóbbi időben több betegségen esett át, de gyermekei gondos ápolásának köszönhetően jó egészségnek örvend, akik most 1visszaadják azt a gondosságot, szeretetet, amit szüleiktől kaptak egész életükben.

János bácsi hobbija az olvasás, versírás. Sok verset írt, aktívan részt vett a nyugdíjas klubban, községi, járási versmondó versenyeken indult, ahol első helyezést is elért, és több oklevelet kapott. Mesemondó versenyen fiával, unokájával, dédunokájával vett részt. 99 éves korában a helyi trianoni megemlékezés alkalmából saját versét szavalta el.

Április nyolcadikán századik születésnapját megünnepelték. A napot hálaadó misével kezdték, majd közös ebéddel folytatták, amelyen köszöntötték a község elöljárói, a polgármester asszony, a nyugdíjas klub vezetője, háziorvosa, és természetesen a családja: gyermekei, menyei, nyolc unokája párjaikkal együtt és nyolc dédunokája. Közös kívánságuk egybecseng: „Édesapánknak azt kívánjuk, hogy erőben, egészségben, családja körében a jó Isten éltesse, maradjon közöttünk minél tovább, az emberi kor végső határáig”!