Bízom a Lehel gimnázium jövőjében

Az idén 250 éves Lehel Vezér Gimnázium jubileumi eseménysoráról folyamatosan közöljük írásainkat. Ezúttal Nagy Andrással, az intézmény történetének leghosszabb ideig regnáló vezetőjével a közelmúlt évtizedeire tekintettünk vissza.

Szentlőrinckátai kisdiákként mit tudott a Lehel Vezér Gimnáziumról, hogyan került vele kapcsolatba?

A mi falunkból évente egy-két gyerek jött ide tanulni. A többieknek főleg Nagykátára vezetett az útja, ahogy nekem is, ahol kollégiumi ellátást is kaphattam. Az első családi történet arról szól, hogy nagyapám szekéren elhaladva az akkori Magyar Királyi József Nádor Gimnázium előtt azt mondta apámnak, „látod fiam ide járnak a gazdag emberek gyerekei.” Nagy elégtétel és öröm volt számára, hogy idekerültem tanárnak. Előbb azonban Szegeden a József Attila Tudományegyetemen végeztem matematika-fizika szakon 1973-ban. Az utolsó évet már levelezőn, mert az Alma Materbe hívtak kollégiumi nevelőtanárnak.

Hogy érkezett meg Jászberénybe?
Az egy év alatt kiderült, hogy a kollégiumi tanárságnál nagyobb ambíció van bennem. Időközben családos lettem, az első gyerekünk is megszületett. Minden abba az irányba tolt, hogy az éjszakai kollégiumi távollétek helyett inkább a családdal foglalkozzam, így örömmel elfogadtam az itteni állást és beálltam a neves tanáregyéniségek által alkotott tantestületben a sor végére. Nagyon sokat tanultam tőlük szakmailag, és a pedagógiai hivatás gyakorlásából is. Azt már középiskolásként is tudtam, hogy nagyobb hírű, keményebb iskola, mint az enyém volt, a gyerekek és a tanárok egyaránt többet akarnak, nagyobb az elvárásuk.

Mit jelentett ez?
Az ide jelentkező diákoknak az volt akkor is az alapvető célja, a szüleiknek meg az elvárása, hogy tőlünk felsőfokon továbbtanuljanak. Ez határozta meg a hozzáállásukat és a tanárokét is, akiknek a feladatai a tanóra után sem szűntek meg. Azt vallották, hogy sokat kell a gyerekek lelkével, szellemével, személyiségfejlesztésével foglalkozni. Nagyon tetszett nekem ez a hozzáállás. Az első nyolc évben szaktanárként is imponált, hogy eredményeket lehet elérni a diákokkal, majd szervezési igazgatóhelyettesként öt évig még szélesebb rálátásom lett az iskola életére.

Még mielőtt az igazgatósága idejére térnénk, előrevetünk egy kérdést: mennyire mérhető a Lehel gimnázium mindenkori ereje az ország többi gimnáziumához képest?
Ennek mérésére folyamatosan változó mélységű kutatások szolgáltak. Előbb mérték a felsőoktatásba felvettek százalékát, aztán finomítottak, hogy egyetemre vagy főiskolára hány diák jutott be, majd differenciáltak a vezető egyetemek, főiskolák között is a pontszámokkal. Figyelembe vették az országos középiskolai tanulmányi versenyek helyzettejeinek eredményét. Később beszámították a középfokú nyelvvizsgával rendelkezők számát, idővel pedig minden versenyt, még a sportot is tekintetbe vettek. Így egyre több lista lett, és az iskolák közül ki-ki a neki legkedvezőbbet lobogtatta. Számomra a legszimpatikusabb az volt, amikor figyelembe vették a kimenet mellett – amit az előbb részleteztem –, a beiskolázási állapothoz képest mutatkozó különbséget. Nyilván nem mindegy, hogy faluból, városból, kis vagy nagy iskolából, szociálisan hátrányos helyzetű családból vagy diplomás szülők gyerekekeként érkezett valaki hozzánk. Az iskolában végzett pedagógiai munkát, az itt töltött évek minőségét ez a különbség mutatja meg leginkább. Hogy ne a magam időszakát dicsérjem, egy-két évvel ezelőtt ebben a tekintetben országos listán második volt a Lehel Vezér Gimnázium.

Hogyan kezdődött az igazgatói működése?
Hasonlattal élve én egy robogó vonat vezetését vettem át menet közben. Alapvető célom az lehetett, hogy az eredmények, amelyeket az iskola elért, megmaradjanak. Soha nem voltam forradalmár típus, az első értekezleten azt kértem a tanároktól, hogy az iskolában legyen munka, rend és fegyelem. A tanulóknak ezt úgy fordítottam le, hogy tanuljanak, viselkedjenek és végezzenek valami hasznos tevékenységet: énekeljenek, sportoljanak, madarászkodjanak, táncoljanak, rajzoljanak, alkossanak valamit a tanulás mellett. Örömmel fedeztem fel a jubileumi rendezvénysorozat első rendezvényén az egykori diák Janka Zoltán professzor hasonló gondolatát, hogy a nagy elvárás, az általános műveltség, a nyelvtudás megszerzése mellett a diákok klubozzanak, diszkózzanak, színészkedjenek, sportoljanak. Magyarul éljenek! Nekem is ez volt az ideálom.

Nemcsak az iskola vonata robogott, de a magyar történelem is. Mit hozott a rendszerváltás az intézmény életében?
Fajsúlyosan megváltoztak a dolgok, például megszűnt az országos, minden középiskolára érvényes korábbi rendtartás. Nekünk is saját szervezeti, és működési szabályzatot, házirendet kellett alkotni. Addig a tanulók esti kimaradását és öltözékét is szabályozták a rendelkezések. Innentől a házirend az iskolaéletre korlátozódott. A diákönkormányzatnak az addigi véleményezési jog mellett és helyett jóval több dologban egyetértési joga lett. Voltak rémisztő példák, mikor az itt tanuló amerikai diákok rajzórán személyiségi jogukra hivatkozva nem mutatták meg a tanárnak a próbálkozásaikat. Egyértelmű volt, hogy a poroszos iskolarendszertől az angolszász irányába fogunk mi is elmozdulni. Megoldhatatlan gondjaink azért nem voltak: mindig sikerült a diákokkal megtalálni az arany középutat, abban különösen, hogy a tanulás elvárásai mindkét részről megmaradtak.

Ha három dolgot lehet kiemelni – helyszűke miatt –, a majd három évtizedből, amíg az iskola közvetlen vezetésében részt vett, illetve első számú vezető volt, melyek azok?
A világ, benne az iskola környezete és elvárásai az intézmény iránt folyamatosan változtak akkor is. Előbb profiltisztítást kellett végrehajtani. Működött nálunk levelező gimnáziumi oktatás, kétéves gép-, és gyorsíró iskola, közgazdasági szakközépiskola, sőt kereskedelmi szakképzés is, részben nappali, részben felnőtt oktatás keretében. Ezeket átadtuk más iskoláknak, és 1991-ben az országban elsők között elindítottuk a modern nyolc évfolyamos gimnáziumi képzést, ami a mai napig húzóágazat. Mindezt úgy, hogy a korábbi 18 osztály/csoport száma szinte nem változott – 17 lett –, és az évi négy érettségiző osztály mintegy 130 gyerekkel megmaradt. Tehát az iskola átbocsájtó képessége nem romlott, sőt a minőségi mutatók igen kedvezőek. Harmadiknak említem a nyelvi előkészítő osztályok bevezetését 2005-ben. Ezt is a helyzet követelte ki. És szerencsére hagyományunk, tapasztalatunk az orosz kéttannyelvű oktatás kapcsán – noha az időközben megszűnt – bőségesen összegyűlt és kamatoztathattuk.

Párhuzamosan igazgató és várospolitikus is volt. Hogy viszonyult a két feladatkör egymáshoz?
Az igazgatóság volt előbb, aminek az ellátása folyamatosan nehezedett a gyors jogszabályváltozások, az egyre kevesebb önkormányzati pénzből következő gazdálkodási kényszer, és a diák-szülő-tanár kapcsolat alapvető átalakulása miatt. A jogok ismerete és kikövetelése jellemezte, kicsit a kötelesség rovására az utóbbi nehézségét. A képviselő-testületben egy időben hárman képviselték a főiskolát, és ez így féloldalas volt, és olykor kedvezőtlen a mi intézményünkre nézve. A képviselőségem legalább az egyenlő esélyek javítását segítette nálunk.

Nyolc éve, hogy ciklus közben önként visszavonult az igazgatóságtól. Milyen ma a kapcsolata az intézménnyel és hogyan látja annak jövőjét?
Nagy volt a felelősség és a nyomás rajtam. Önkormányzati elfoglaltságommal együtt ez már sok volt. Úgy gondolom ma is, hogy szép, munkás éveim voltak igazgatóként, de nagyon jól döntöttem, amikor távoztam. Jó kezekbe került az intézmény vezetése. Előretekintően, felelősen dolgoznak. Hadd tegyem hozzá az előbbi panasz-sorhoz, hogy az iskolarendszer folyamatos átalakulása miatt a mai vezetésnek jóval nehezebb dolga van, mint nekem volt. Az iskola-fenntartó, illetve működtető szervezetek változásai nem kedveznek a nyugodt munkának. Remélhetőleg az átszervezések és átalakulások lezajlása után ismét építkező évek következhetnek. Bízom a Lehel gimnázium jövőjében, az újabb sikeres 250 évben. Mozgalmas a gimnázium élete, nagyon sok rendezvényre hívnak, és ahányszor tudok, örömmel jövök, beleértve a férfikar próbáit és előadásait is.