Szilíciumpixelbe zárt fény

2017-01-24 Gergely Csilla 0 Comments fotográfia, fotókiállítás, Jászberényi Városi Könyvtár, MAFOSZ

Csidér Bálint és Kolozsi Sándor közös fotókiállításának megnyitóján bepillanthattunk a közel 180 éves találmány, a fotográfia kulisszái mögé, és a fotóművészek szemeivel láthattuk világunk egy-egy szegletét.

A megjelenteket Szarvasné Lászlóné könyvtáros köszöntötte január 18-án délután, a Jászberényi Városi Könyvtár galériáján. Méltatta a kiállítókat, akik közül elsőként Csidér Bálint rövid szakmai életútját ismertette. Bálint már hazajáró vendég Jászberényben, hiszen harmadik alkalommal állították ki képeit városunkban. Több mint hatvan éve a fotográfia szerelmese, mióta ajándékba kapta első fényképezőgépét. Számos kiállítása mellett fotópályázatokon is kimagaslóan szerepelt, fotóművész diplomájával tíz éve büszkélkedhet. 1999 óta tagja a Jászkun Fotóklubnak, 2005-től vezetőségi tagja, 2015-től pedig a klub vezetője. Ekkor választották meg harmadik alkalommal is a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) alelnökévé. A fotográfia népszerűsítése és a digitális technika megismertetése érdekében több könyve is megjelent. Ebből a tudásanyagból osztott meg néhány szemelvényt. Többek között azt is, hogy a digitális fényképezőgép már nem celluloid szalagra, hanem digitális képérzékelő szenzorokra rögzíti a beérkező fényt. Az információt szilíciumpixelek sokasága tárolja, többnyire a látható JPG és a nem látható, de annál több adatot tartalmazó RAV formátumokban.

A fény varázsa című kiállításon bemutatott képei „a digitális fotótechnika lehetőségeit is bemutatják, az egyéni ízlés, a látványosság, a hitelesség és a fotóművészet eszközeivel”. Fotóin is jól látható, hogy előszeretettel alkalmazza a képmódosító eljárásokat és szívesen készít digirámákat is, digitális fotókból szőtt rövidfilmeket. Csidér Bálint elmondása szerint az a legfontosabb, hogy a fotó érzelmeket váltson ki az emberből és gondolkodásra késztesse. Bemutatta digirámáit is, digitális fotókból szőtt rövidfilmjeit zenével és effektekkel.

A kiállítótárs, Kolozsi Sándor a ’70-es években ismerkedett meg a fotográfiával, a színes diázás és a diaporáma készítés technikáival. 1979-től Szolnok város és a megye fotókultúráját szervezte munkaidejében és szabadidejének jelentős részében, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ munkatársaként. Ő alapította és vezette a Jászkun Fotóklubot, valamint a Szolnoki Fotógaléria (mai Tabák Lajos Galéria) létrehozása és kiállításainak szervezése is a nevéhez fűződik. Elnyerte a Fotóművészet Nemzetközi Szövetségének ESFIAP kitüntetését, a magyar-osztrák fotóskapcsolatok megteremtéséért pedig átvehette az Osztrák Fotógráfiai Társaság Hon. ÖGPh elismerését. Megalakulásától 10 évig titkára volt a MAFOSZ-nak.

Szabadidejében előszeretettel foglalkozik fotórégiségekkel, főként diavetítők gyűjtésével és fotótörténeti kutatásokkal. E témában országszerte számos előadást tartott és cikkeket publikált. A rendszerváltás után megvált a közművelődéstől, így a fotózással is meglazult a kapcsolata. Nyugdíjba vonulása után csatlakozott ismét a fotóklub munkájához, már a digitális technikával, de a fotográfia elöljáróit nem feledve.

Előadásából megtudhattuk, hogy a mai képőrület 178 éve, 1839-ben indult, amikor nyilvánosságra hozták, s mindenki számára hozzáférhetővé tették Daguerre találmányát. Ekkortól lehetett a valóság képét ezüstözött lemezen rögzíteni. Ettől kezdve a fejlődés „fergeteges” volt, s közben a technika használói is fejlődtek. Voltak festők, akik fényképezőgépet ragadva első kattintásra tökéletes kompozíciót alkottak. A fotózás mint művészet kialakította saját nyelvét. Ma már olyannyira elterjedt a képrögzítés, hogy alig marad észrevétlen történés a világban, képek tömkelegében élünk.

Sándor kiállított fotói a természet szépségét rögzítik úgy, ahogy a fotózás pillanatában látta, míg Bálint képei szerkesztett formában kápráztatják el, vagy hökkentik meg a nézőt. A fotók szemlélése közben az az érzése támadhat a nézőnek, hogy egy ideális világban van, ahol a művészi kompozíció, a fény-árnyék és a színek játéka tökéletes harmóniában oldódnak fel. S ha már maga a látvány megragadta a figyelmet, a kép a mögöttes tartalom felfedezését is kínálja. Hol az idős kor sanyarúságát emeli ki – amin az „elszenvedője” is mosolyog –, hol a pitypang szépséges bóbitájának elszálló pihéi vallanak az elmúló természetről, az elillanó életről.