Kultúra nélkül is lehet élni, de minek?

Pénteken, a Jászkürt Fogadóban nyíló kiállítás Telek Béla és Máté György munkáit mutatja be, már amennyire a nyolcvan-, illetve hetvenéves alkotók életművét be lehet mutatni. Az idősebb pályatárs portréját két hete közöltük, de a Máté György szobrásszal készült interjúban is fölbukkant a barát és művésztárs.

Kiállítótársa, a nyolcvanéves Telek Béla tősgyökeres jász. Ön viszont Pestről indult, 1972 óta él a városunkban. Kik a felmenői?

Anyám családja erdélyi, az apámé jóval korábban Erdélyből áttelepített Vas megyei, mondhatni katonacsalád. Apám a tizenhét testvére közül a legkisebb volt. A sok gyerek országosan is figyelmet keltett, így kerülhetett be protekcióval elit iskolába, majd szerelőként a repülőkhöz, mint műszaki tisztes. Két öcsémmel nem számítottunk sem nagy, sem gazdag családnak. A katonaság egy pasaréti lakótelepen biztosított lakhatást, nagyon vegyes társaságban. Ott lakott a pénzügyminiszter, a sütőporgyáros Váncza, és egyszerű emberek is. A mai Baár Madas épületében lévő általános iskolába jártam, a Rákóczi gimnáziumba pedig végképp kádergyerekek közé kerültem. Erős csapat volt, az én fejlődésemnek jót tett.

Innen bárhova bejuthatott volna. Mire vágyott?
Tulajdonképpen minden érdekelt, de vadászpilóta akartam lenni, így jelentkeztem a honi légierőhöz. Az akkor rendszerbe állított MIG15-ösök pilótafülkéjét azonban alacsonyabb emberekre szabták. Így érettségi után a Kertész utcai iskolában szerszámkészítőnek tanultam, gyakorlaton a Ganz villamossági gyárban voltam, majd egy évet ott is dolgoztam, ami jót tett. Nemcsak azért, mert anyám a színesfémraktár vezetőjeként ugyancsak ott tevékenykedett, de azért is, mert ember- és életismeretre tettem szert.

Hogy lett az ifjú majdnem repülőből szobrász?
Egy időben tényleg nem láttam mást, csak a repülést. Nyolcadik után hét évig vitorlázó repülő voltam. Egy barátom festegetett, én meg a Fő utcába jártam szakkörre és jelentkeztem az akkori képzőművészeti főiskolára. Tudtam, hogy 3-5 próbálkozás után veszik fel a jelentkezők többségét, így nem izgultam, lazán felvételiztem és egyből felvettek. 1968-tól ’72-ig tanultam, akkor végeztem.

A végzése dátuma egybeesik a Jászberénybe költözésével. Ez hogy történt?
Budapesten egyetlen középiskolai állást hirdettek meg, amire több mint harmincan jelentkeztek, nagyobb részt Munkácsy-díjasok. Teljesen esélytelennek láttam a műterem szerzést is, ráadásul 1969-ben megházasodtam, így ideje volt egzisztenciát teremteni. A mai egyetem akkori elődjére toborzott tanárokat Andrási Béla Budapesten, és három jelölt közül itt, a városban engem választottak. Így a feleségem már itt fejezte be a tanítóképzőt. Őt az Isten is tanítónak teremtette.

Mennyire volt ez vakugrás a sötétbe? Pasarét, de akár a főiskola felől nézve, itt nem volt sok minden.
Dehogynem! Tragédia! A városi pártbizottság titkárához vittek bemutatni, aki bátorításul a művészetről próbált valami útmutatót nyújtani számomra – csak úgy zúgott a sötétség belőle. Nem bíztam benne, hogy itt ragadok. Két-három év alatt, azonban 8-10 hasonszőrű tanárt vettek fel, nagyon jó társaság jött össze, s a képző kezdett főiskolává válni. Én főleg a magyarosokkal voltam nagyon jóban. Közben rájöttem, hogy szeretek tanítani. Minket szerencsére nem művészettörténésznek képeztek – akik már az egyetemen szakosodnak –, hanem művészettörténet tanárnak. Így minden kort taníthattam, kultúrtörténetet, eszmetörténetet komplexen. Meg kellett tapasztalnom, hogy a régi korok nem változnak, de én igen. Van, amit már nem szeretek, és fordítva. Amikor Giovanni Lorenzo Berniniből vizsgáztam, fintorogtam és a mester kérdésére, hogy mi a baj, egy négybetűs szóval válaszoltam. Nem rúgott ki, hanem megkérdezte, hogy miért. Aztán megállapította, hogy alaposan ismerem az egyébként nagy szobrász műveit, csak nem tetszenek. Más közelebb állt akkor hozzám.

Nem személy szerint, de mi lett a párttitkárral és az útmutatásával?
Az, hogy művésznek könyveltek el, engem és a főiskolán a többieket is, kellemes helyzetbe hozott. Ha már úgyis kicsit hülyének, a világtól elrugaszkodottnak állítottak be, még rá is játszottunk. Így bizonyos politikai feladatokat meg lehetett úszni: nem kellett április 4-én és november 7-én emelkedett beszédet tartanunk. Az ünnepi beszédeket azóta is utálom, és idegen tőlem minden, ami kötött és formális.

A főiskolán tehát kezdte magát jól érezni, de milyen volt a város?
Jászberény egyébként tetszett. Kellemes kisváros, amelyben méretéhez képest kulturális túlkínálat alakult ki. Ez alatt azt értem, hogy egy ember semmiképp sem tudja „végigenni”. De nem is kell, a lényeg az, hogy lehet válogatni. Ez az állapot talán Pap Imréékkel és a néptáncosok működésének jelentőssé válásával kezdődött és – szakmánál maradva –, jót tett a Hamza Múzeum is a városnak. A rendszerváltozás előtt pedig, ’88 körül beindultak a civil kezdeményezések, s ez a pezsgés azóta is tart.

Tulajdonképpen minden ideális?
Számomra az ideális az, amit Hódmezővásárhelyen láttam művészlakásokkal, műtermekkel. Itt ez akkor még elképzelhetetlen volt. Meg is kérdeztem egy iparos vásárhelyi embert, hogy nem túlzás-e ez, mit szólnak ehhez a városban, azt mondta: „Ember! A pék is kemencében süt, azon sem csodálkozik senki! A festőnek meg műterem kell.” Egy másik ismerősöm pedig hozzá fűzte, hogy kultúra nélkül is lehet élni, de minek! Úgy gondolom, hogy itt, Jászberényben sem véletlen, hogy az ipar és a kereskedelem napjainkra ekkorát fejlődött. Főleg a kultúra és a jász öntudat miatt.

Nota bene, jász lett a fiatal szobrászból?
Nagyon sok barátom van itt, de nem lettem jász. Hazudik, aki azt mondja, hogy jásszá lett, mert azt nem lehet. Annak születni kell. Ha arra kíváncsi, Budapesttől eltávolodtam. Nem mennék oda vissza.

Több munkája látható a városban. De inkább domborművek, mint köztéri szobrok. Az Apponyi portrét mindenki ismeri, de a következő köztéri szoborért Jákóhalmáig kell menni. Mi ennek az oka?
A köztéri szobrászatba mindig beavatkozik a politika. Elvárások, egyfajta ikonográfia szentesíti a kötelező sémákat, ami szerint a szobrásznak dolgoznia kell(ene). A legpolitikusabb az Apponyi szobrom, amit a városhoz kötődésével ma is vállalok. A jákóhalmi ’56-os emlékmű a tisztaság vesztéről szólna, elbukó galambokkal. Ez utóbbiak már nem valósulhattak meg, nem láthatóak, csak a terveken. A képzőművészet a megmagyarázhatatlan dolgok megfogása. Ha jobban körbe lehetne írni, akkor már irodalom lenne. Ha már ’56-nál tartunk, kaptam egy felkérést emlékmű készítésére pontos leírással, kockakövek, tetejükbe kibontott hajú fiatal lány lyukas zászlóval és valahova egy lánctalp. Azt mondtam, ha ilyen jól tudjátok, akkor csináljátok meg!

Tehát felkérés volt, de valami okból ezeket nem vállalta.
Mivel a tanítás bizonyos mértékig anyagi függetlenséget biztosított, ezt megengedhettem magamnak. Közrejátszott az önzés is. Alkotás közben saját magát egyre jobban megismeri az ember. Tény az is, hogy eleinte kis lakásokban éltünk, csak a ’80-as évek közepén jutottunk olyan családi házhoz, amihez műtermet is építhettünk. A tanult szakmám a portrészobrászat és száznál jóval több érmet készítettem. Hetven-nyolcvan százalékban megrendelésre dolgoztam, így készültek az érmek és a domborművek. Saját szórakozásból az ember nem csinál portrét.

Hanem mit?
Témacsoportok érdekelnek. Nem vagyok egy macsó tetű, én magam végképp nem vagyok erőszakos, de évtizedekig foglalkoztatott az erőszak szobrászi megfogalmazása. Az erőszak természetesen nem jó, de nagyon összetett. Van, amikor az ember nem tudja, hogy mit gondoljon. Úgy húsz éve kezdek más irányba lépni, ez a mulandósággal kapcsolatos. Hogy válik mitológiává az eltűnés, hogy múlnak és változnak a dolgok? Nem semmivé, de minden más lesz. Erről szól háromdarabos domborműsorozatom, és egy öt részes rajzsorozatom. Egyre többet jelent számomra a rajz, és nonfiguratív irányba mozdultam el. Eszembe jut Barcsay Jenő – ő a főiskolán nagyon sokat jelentett számomra –, aki élete vége felé feketében fekete figurákat rajzolt. Ha saját magát következetesen végigviszi valaki, nem mindig ugyanazt csinálja. Épüljenek egymásra a dolgok, és akkor az se baj, ha – képletesen – újra feltalálom a kereket.

Előbb mondta, hogy az alkotás önmegismerés, ön pedig sokat alkotott…
Értem a kérdést, s azt hiszem, jól ismerem saját magamat. Az önismeretben eljutottam az önkritikus szintig. A legtöbb dologról tudom, hol hibáztam. Persze nem vagyok mazochista, hogy ezt hangsúlyozzam és hangoztassam. Úgy gondolom, ha valaki a saját múltjában nem talál kivetnivalót, az gyanús.

Halász Lajos

Halász Lajos

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé főszerkesztője.
Halász Lajos

Halász Lajos

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé főszerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?