Ha író volnék, megírnám az életem

Az emberiség történelmében ritkán születnek nagy tehetségek, különleges személyiségek. A 103 éves Tősér János bácsi vitathatatlanul közéjük tartozik. Az ő családjában ketten is a képzőművészet ajándékát hordozták magukban.

Jászárokszállás legidősebb polgára otthonában fogadott bennünket, miközben egy Csörsz vezér kisplasztikát faragott. A kis szobába invitált, ahol az asztalon egymás mellett sorakoztak a különféle órák. Kitartóan ketyegtek, szűnni nem akaró odaadással, mint ahogyan a tulajdonosuk alkot. János bácsit az idő vasfoga nem gátolja meg abban, hogy a mai napig készítsen szobrokat, ezt igazolja az augusztus 24-én felavatott Csörsz Vezér szobor a jászárokszállási művelődési ház előtt, amit 101 évesen készített. A kisplasztikákból öt remekművet formált, melyből hármat már elajándékozott. Csörsz avar királyról – akinek a nevéhez leginkább a Jászságban elterjedt monda köthető –, sokat olvasott, viszont elmondása szerint az sehol nincs leírva, milyen volt a ruhája színe, így fehéren hagyta. Neki mindig fehér marad.

A kályha mellé ülve János bácsi életéről és pályájáról mesélt. 1913-ban szeptember 21-én, az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként született Jászárokszálláson három fiú és két lány testvére mellé. Öccséről Tősér Béla bácsiról büszkén mesélte, hogy Oroszországban, a hadifogságban a társaság krémjéhez tartozott, tehetsége még ott, a nehéz körülmények között is, szárnyra kapott. Gyakorta kijárt házakhoz és lerajzolta, megörökítette az orosz embereket.

János bácsi kezdetben nem érdeklődött a művészeti pálya iránt. Tizennégy évesen az üveges szakmát akarta kitanulni, de a család barátai – László Fülöp festőművész és Ohmann Béla szobrász – bíztatására a Lónyai utcai Mintarajz Szakiskolába jelentkezett. Aba-Novák Vilmos fiával jó barátságot ápolt, így együtt indultak el a művészeti iskolába. János bácsi nevetve mesélte, hogy a felvételi vizsgára asztalosmester bátyjától kapott ácsceruzával indult, míg a pesti diákok komoly rajzfelszereléssel érkeztek. Legszívesebben hazament volna, érezte, hogy összesúgnak mögötte a többiek. Azonban a szerencse mégis mellé állt, Lux Elek tanár úr személyében, aki látva az elkészült női portréját, arról kérdezte mióta rajzol. De arra a válaszra nem számított, hogy meglehetősen keveset rajzolt eddigi életében, az agyagművelés jobban érdekelte. Innentől nem volt megállás, három évet tanult Lux Eleknél. Később az Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, majd elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát, ahol a kőfaragó mesterséget is elsajátította. Mindig a saját elképzeléseit, gondolatait valósította meg, nem volt példaképe. Viszont Fülöp Elemérnek a Prohászka Ottokár szobrát kiemelte, mint ami nagyon megragadta akkoriban.

Az iskoláit elvégezve, felfigyeltek tehetségére, így felkérések, pályázatok útján vállalt munkát. Jászárokszálláson Swarcz Endre vállalkozónál dolgozott. Legemlékezetesebb munkái közé tartozik az árokszállási Petőfi Művelődési Ház ornamentális dísze. Aczél József főpap két váza elkészítésével bízta meg az akkor fiatal szobrászt, amit szívesen elkészített. Elmondta, hogy sok álmatlan éjszakájába került, mire rájött, hogyan alkossa meg a kért vázákat. A kész vázák közül az egyik megrepedt, amit anyag hiányában csapszögekkel rögzített. Találékonysága vitathatatlan, hiszen a művelődéi ház tetején még ma is ott díszelegnek az időtálló tárgyak.

A környező településeken számos szobor az ő keze munkáját dicséri. János bácsi örömmel emlékezett vissza arra a momentumra, amikor felkérték, hogy készítse el Jászdózsa címerét, valamint a II. világháborús emlékművet. 1937-ben elkészítette az árokszállási tűzoltóság védőszentjét, a Szent Flórián szobrot, azonban ’45-ben eltávolították onnan, majd parancsba adták az összezúzását. A tűzoltók ragaszkodásának köszönhetően azonban elrejtették és megőrizték a szobrot, így 1956 után újra visszakerülhetett eredeti helyére.

A II. világháborúban szintén tehetségének köszönhetően nem osztották be a frontra, hanem kiképző lett. A háborús évekre nem szívesen emlékezett vissza, ami volt elmúlt, nem rágódik rajta. János bácsi ragaszkodott Magyarországhoz, sőt mindinkább Jászárokszálláshoz így a hadifogság után itt telepedett le. 1944-ben vette feleségül Mogyoró Máriát, aki kiváló varrónő volt, 70 évet éltek együtt szeretetben. Egy lánygyermekük született, ő gyógytornászként dolgozott. János bácsi két unokájára és szintén két dédunokájára szeretettel gondol, noha a távolság miatt ritkán látogatják szerettei.

Életnagyságú márvány és bronz szobrokat alkotott, ilyen Tarnazsadányban az I. világháborús emlékmű és Nagyfügeden a Szent János szobor, Jászapátiban pedig a híres kéttornyú templom közötti Gábriel arkangyal. Érdemes megemlíteni, az árokszállási temetőbe készített angyal szobrait, mely fiatal lányok örökálmát őrzik sírjaik felett. Nevéhez fűződik a „haza bölcséről” Deák Ferencről mintázott dombormű, amit az árokszállási gimnázium 40. és az iskola névadója születésének 200. évfordulójára avattak fel 2003-ban. A szolnoki Vásárhelyi Pál mellszobor és a Damjanich szobor is az ő keze munkáját dicséri. Az árokszállási általános iskolában, ahol egykor ő is tanított, 2012-ben születésének 221. évfordulójára elkészítette az új Széchenyi István domborművet. Szeptember 21-én nemcsak az iskola névadójára emlékeztek, hanem a 99 éves Tősér János bácsi születésnapját is ünnepelték.

Huszonnégy évesen kezdett tanítani. Az ipari iskolában szakrajzot, a polgári fiúiskolában rajzot és mértant, valamint ábrázoló geometriát, amire úgy emlékszik vissza, hogy nehéz tantárgy volt a tanulók számára. Sokáig diploma nélkül állt a katedrán, amire az akkori igazgató csak annyit mondott: „Ha jobban tudja, akkor jobban tudja”. Később még is lediplomázott a szegedi tanárképző főiskola rajzszakán. Pedagógusi tevékenységét 1964-ben az Oktatásügyi Minisztérium is elismerte, megkapta az Oktatásügy Kiváló dolgozója kitüntetést, amiről büszkén mesélt nekünk. Generációkat nevelt fel, miközben nemcsak tantárgyat tanított, hanem emberséget is.

Aktivitása a mai napig kitart. Azt mondja az alkotási vágy életben tartó erő, bár már egyre nehezebben fog bele nagyobb munkába. „Úgy vagyok, mint a néma ember, nincs mit mondanom. Fájnak az ujjaim, talán a kor.”

Arra a kérdésre, hogy mit tanítana ma a gyermekeknek, hosszas gondolkodás után annyit felelt, hogy nehéz kérdés, majdnem annyira, mint azt megválaszolni, hogy mi az örök élet titka? Visszagondolva életére azt is megosztotta velünk, hogy nem elégedetlen, mindig is könnyen túllépett a problémákon. Ugyan a véletlen műve, hogy művész lett, de a szerencse végig kísérte mozgalmas életét, amiről úgy vélekedett: „ha író volnék, megírnám az életem”.

Szerzők:
Szabó Lilla
Szabó Sándor