A jó tanító példa az embereknek

Telek Béla tanár úr – akármilyen hihetetlen – nyolcvanéves. A nyolc évtizedből több mint ötöt a katedrán töltött el. Nehéz megmondani, hogy a pedagógust, vagy a művészt ismerik és tisztelik jobban a személyében. Számára azonban a fontossági sorrend nem kérdéses.

Szomorú napok után találkoztunk a család otthonában, amely magán viseli lakóinak stílusát, életérzését, kezdve a nagyszoba méretétől a kedvenc tartózkodási helyen, a konyhán át – amelyben apósa cserépkályhája adja a meleget –, egészen az udvaron álló két, immár tízméteres lucfenyőkig. Ezeket a tiltás ellenére Erdélyből, Marosfőről, a zsebében csempészte haza. A beszélgetés fölött végig ott lebegett a félelem és reménykedés kórházban lévő felesége miatt. Élete sodrása és bölcsessége azonban így is elsodort bennünket.

A Telek család „pedagógusabb” már nem is lehetne: nemcsak a szülők, de lányaik is ezt a pályát választották. Éva Pécsett nyelvtanár, Zsuzsa pedig itt, a gyakorlóban tanító. Hogy kezdődött a papa pályája? Ennyire egyértelmű volt?
A mi családunkban itt, Jászberényben én voltam a legkisebb, a hatodik gyerek. Apám kerékgyártó mester volt, nem kevés szépérzékkel és művészhajlammal. A családunkban a tanulásnak, a tudásnak nagy becsülete volt. Mind a hatunkat taníttattak. A gyakorló iskolába jártam harmadiktól, ami a főiskola épületében volt, és a képzőt is itt végeztem. Hűséges voltam az épülethez, mert ugyan másutt is tanítottam, de pályám utolsó évtizedeit ismét ezek között a falak között töltöttem. Jánoshidán kezdtem el tanítani.

Erről nem nagyon szokott beszélni, rövid ideig tarthatott.
Valóban nem tartott sokáig, mert nem szívesen vállaltam fiatal, szinte pelyhes állú tanítóként, hogy élemedett korú, megbecsült parasztembereknek osszam az észt a magángazdaság és a tsz közötti nagy különbségről. Hivatalosan népgazdasági érdekből felmentettek és Jászfényszarura helyeztek volna, de szerencsémre 1957-től a jászberényi tanyavilágba, Tőtevényre és a Kormosparti iskolába kerültem tanyai tanítónak. Életem talán legszebb 7-8 éve volt. Az iskola intézményét az egyszerű parasztemberek tisztelték, becsülték, s ennyi év után is szeretettel szólítanak tanító bácsinak. Sok energiába és erőfeszítésbe került, hogy megfeleljek az ottani feladatoknak. Például szép időben még jól is esett a biciklizés, de sárba-hóba is mindig meg kellett érkezni időben. Ám mindenért kárpótolt a gyerekek és szüleik szeretete. Szerettem tanítani, de éreztem, hogy többet kell tudni napról napra, így beiratkoztam Szegedre magyar-ének szakra. Tíz évig tanítottam is magyart és karvezetést, de főleg az ének elég távol esett tőlem. Úgy voltam vele, hogy a kétszólamú énekléshez a siker érdekében nagyon be kellene rúgni. Zongora se volt, amin gyakorolhattam volna, el is ment a kedvem az egésztől. Restelltem a dolgot, két évet elvesztegettem, de neki vágtam a rajz-földrajz szaknak. Itt már nagyon jól tanultam, az államvizsgán Szabó László elnök úr azt mondta, örülne, ha ilyen nappali hallgatói lennének.

Miért a rajz szakot választotta?
Kisgyerekkoromban, ha ceruzát, papírt láttam, mindjárt firkálgattam. Még karácsonyra is azt kértem a szüleimtől. Valahol mélyen bennem volt ez a vágy, ami aztán felszínre tört és tudatosodott. Mindkét szakomnak nagy hasznát vettem a pályám során. Az alsó tagozatot követően tanítottam felső tagozaton, középiskolában is, majd 1976-tól oktattam a főiskolán. Kilenc tárgyat tanítottam az idők során, s kedveltem az úgynevezett pedagógiai jellegrajzot, magyarul azt, amikor a tanár a táblánál rajzzal illusztrál, magyaráz meg valamit. A tanyasi tanítótól a főiskolai tanárig nemcsak látszólag nagy a távolság, de a lényeg számomra mindig a tanítóság volt. Öt évvel ezelőtt, mikor a főiskolán jubilánsként köszöntöttek, azt mondtam tanácsként a fiatal hallgatóknak, hogy szeressenek tanítani, példát mutatni életükkel, viselkedésükkel diákjaiknak és a környezetüknek. Szerintem az egész pedagógus szakmát leginkább a tanítóság jellemzi és fejezi ki.

Egy közbevető kérdés: tősgyökeres jászberényiként gyerekkorában, de akár fiatal tanítóként is milyennek látta a várost?
Úgy gondolom, hogy már keverednek bennem az akkori és a mai benyomások. Ma már nemcsak érzelmileg, de tudatosan is jobban szeretem ezt a várost. Akkoriban inkább a különleges emberekre néztem fel, tiszteltem a tehetséget. Például a Dancsa család itt, Jászberényben alkotta meg a ’30-as években az irhabundát, amire New Yorkban nagydíjat kaptak. Számos, hat-nyolc embert foglalkoztató tehetséges család élt itt, igaziból nem volt kapitalista réteg. Talán jobban tisztelték egymást az emberek, de az biztos, hogy az elzárkózás, az elhidegülés nem volt annyira jellemző, mint ma országosan. A tanításhoz visszakanyarodva, itt is és Csíkszeredán is, ahol négy évig társképzésben vettem részt, azt tapasztaltam, hogy az egyik legmegbecsültebb hivatás a miénk. Úgy gondolom, ha nem példa a tanító, akkor már nagy baj van. Igazából főiskolán, egyetemen jó tíz év oktatási gyakorlat nélkül nem is engednék tanítani senkit, nehogy már oda jussunk, hogy aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja.

Firkálgató gye­rek­ből rajztanár lett. Mi­kor készült az első képe, amit már önmaga is annak tartott?
A festészethez majd’ ötven éves korom­ban jutottam el. Előtte órákon rajzoltam, s több ezer karikatúrát készítettem, amelyekből három kiállításom volt is. A Lehel újságba, üzemi lapokba, regionális kiadványokba sok munkám megjelent. Tulajdonképpen úgy gondolom, hogy jobb karikaturista vagyok, mint festő. A festés is az életem fő vonulatához, a tanításhoz kötődik. A gyakorlatban egy idő után tudtam mit, hogyan kell tanítani. A főiskolán azonban nemcsak jól kellett tanítani, de azt meg is kellett volna időről-időre elméletileg magyarázni és alátámasztani. A rajztanárok egyesületébe felvetettem, hogy a művészi tevékenységet ugyanolyan egyenértékű elemként vegyék figyelembe az alkotó jellegű iskolákban, mint az elméletit. Ehhez viszont évről évre részt kellett venni kiállításokon, amelyekre alkotásokkal lehetett benevezni. Az első csoportos kiállításom Kaposvárott, az első egyéni kiállításom pedig Budapesten volt, amelyeket aztán több tucat követett. A kérdésre válaszolva, a Vízi malom a Zagyván című képem volt az első, amivel magam is elégedett voltam, ebből levelezőlap is készült. Aztán jöttek a többiek, a Régi berényi vízimalom a Zagyván, a Tél, Faluvég. Két-háromszáz munkám lehet magánszemélyeknél, múzeumba a Szikra Galériától a Lehel gimnáziumon át Erdélyig, de van képem Párizsban, Vancooverben, Chicagoban is.

Ezek szerint nem kifejezetten Szász Endre termékenységű festő…
Nagyon kedvelem Szász Endre munkáit, aki már-már mutatványos zseni volt. Én a rajzolás után későn kezdtem a festést, család, tanulmányok, néha talán a lustaság miatt évek maradtak ki. Jó ötven kiállítható munkám azért biztosan van.

Jó a meglátásunk, hogy inkább tájképeket festett? Portréira nem is nagyon emlékszünk.
Szoros kivételként festettem Görgey portrét meg még egyet-kettőt, de munkásságom zöme tájkép és csendélet. A virágot, növényt, a tájat jobban szeretem, mint az embereket. Akiket viszont szeretek, azokat nagyon. Nem teljesen saját kútfőből, de van egy kedvenc mondásom, hogy Isten legkevésbé sikerült teremtménye az ember. Az állat például egyáltalán nem indít háborút. Sok jó barátom van, többektől tanultam tanítani, élni, rajzolni egyaránt. Ha a szakmánál tartunk, Sáros András, akit a főiskolán a katedrán váltottam, igen sokat segített az ábrázoló oktatásban. Életkoromnál fogva már nem a mestereim, hanem a tanítványaim vannak többségben, szerencsére van mire büszkének lenni, többen sokra vitték közülük.

Technikai okokból csúszik az életmű kiállítása Máté Györggyel, a szintén kerek évfordulós, hetvenéves művésztárssal. Hogy készült erre az eseményre?
Mikor szóba került komolyan, hogy szervezik ezt a kiállítást, igyekeztem összekapni magam, és új képeket festeni. Év elején az első három hónap – mondanom se kell, hogy hosszabb alkotói szünet után – gyötrelmes volt. Aztán az első kép megfestése után, amit már magam is elfogadtam, nyár végéig vagy harminc vállalható, kiállítható új munkát csináltam.

Szép pályája volt, amit egyetemi babérkoszorúval, megyei művészeti díjjal, itt a városban Pro Urbe kitüntetéssel is elismertek. Elégedett ember?
Arra büszke vagyok, hogy amit elértem, az soha nem politikai hátszéllel történt. Pártnak tagja sose voltam, szellemi állásfoglalásom nyílt titok. Szeretem a városomat, a hazámat, megpróbáltam a művészetemmel abból, amit én kaptam valamit visszaadni.

Halász Lajos

Halász Lajos

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé főszerkesztője.
Halász Lajos

Halász Lajos

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé főszerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?