A jász életfilozófia mitikus története

Vártunk rá, jó másfél éve várjuk. Hallottunk róla, így tudtuk, hogy készül valami, ami eddig még nem volt. Hónapok múltak, kitüntetett érdeklődés övezte az előkészületeket, egyre több és több hír jutott el hozzánk.

Különféle művészeti csoportok – táncegyüttesek, kórusok, zenekarok – összefogásban, egy közös produkcióban. A népzene és opera műfajának legjobbjai, tehetségkutató műsor (Fölszállott a páva) díjazott fiataljai, táncosok, énekesek kerültek kiválasztásra. A megálmodó, az alkotók, a közreműködők jelentős része jászsági vagy éppen innen elszármazott művész.

Az összművészeti összefogás mögé, – annak támogatására –, gazdasági összefogás is indult. Peregtek a napok, számoltunk visszafelé, izgatott várakozással telve indultunk a bemutatóra, mégis picit félve, tartva a csalódástól. Bár az alkotók, szereplők, közreműködők személye akár garancia is lehetett már egy különleges élményre. Hamar kiderült itt nem csalódunk.

Nehezen visszaadható a hangulat, mely látványában monumentális, egyedi, zenében hátborzongató, döbbenetes csoda. A táncok nemcsak autentikus táncok, igazi táncszínházi produkciók. Olyan mozgáselemeket is beépítve, amelyek a dramaturgiát, a történetet próbálják segíteni, a látványt emelni. A jelmezek a mai szemnek ismerős, megszokott formákat idéztek. Történelmi időszakokat átívelve apró jelekkel átalakíthatóak, variálhatók a különböző korok célzataival.
A Lehel kürtjeként ismert elefántcsont kürtnek, jász identitásunk fontos elemének motívumai megjelennek az előadás díszletében és vetített képeiben. Család történetet láthattunk, egy a jász életfilozófia hét generációs hagyományokra épülő mitikus történetét. Ebben a család tagjai a jászok történetét élik végig tizennégy képben. A cselekmény végig kíséri őseink útját az alkotói képzeletben fiktíven feltételezett őshazától indulva Szent István országáig. Megélhettük feltételezett ősi hiedelemvilágukat, csatáikat tatárok, törökök, oroszok ellen (utóbbi küzdelem látványos botos tánc, melyben a hosszú botok hol kardok, hol dárdák).

A gyászt a bizakodás reménye váltja és a mozgalmas, grandiózus fináléban terjed szét, egyben a produkció legemlékezetesebb jelenetévé emelve azt. Az itthoni hazában megkeresztelkedésünk tanúi lehetünk, énekben összegyűjtve halhattuk (tanulhatjuk újra) elfeledett jász nyelvünk ma idegenen hangzó szavait. Dudaszó, pásztortánc elevenítette meg ősi szokásinkat, hiedelmeinket, a vele összefüggő mindennapokat, Szent Vendel kultuszunkat.
A jászok történetének legkiemelkedőbb eseménye az önmegváltás – redemptió – énekbe, zenébe, táncban megmutatva az összefogás üzenetét. (Külön érdekesség itt a menüettet játszó népzenészek.) A színpadi történésekben a jászok mindennapi élete, szertartásai, bánata, öröme, bukásai és újrakezdése, emberi kapcsolatai jelennek meg. Összeolvad, keveredik privát és intim történet, profán és szakrális, a jász nép múltja és jelene. Hét főszereplő, hét generációt személyesíti meg, a folytonosságot a Bölcsek hordozzák, akik jelen vannak minden történetben, a két gyermek pedig a jövő szimbóluma.

A történet nem nélkülözi az emberi élet sorsfordító eseményeit, keresztelőt, temetést, menyegzőt. A történelmen átívelő fiatal pár története, életük egyes epizódjai, küzdelmeik, amelyeket újra és újra sikerrel vívtak meg, elnyeri végső megdicsőülését, a menyegzőt. Jövő pedig van és folytatódik, mivel együtt kiáltották mindannyiunkra a mágikus termékenységet kívánó varázsszöveget: „szaporodjatok, mint a csicsóka”!