Ötven, hatvan, hatvanöt

Rendhagyó módon, szombat délelőtt is benépesült a Lehel Vezér Gimnázium épülete. Zsibongás, jókedvű kacagás hallatszott jó néhány terem ajtaja előtt, ám a kiszűrődő zajok arra engedtek következtetni ezúttal nem az ifjúság birtokolja a tantermeket.

Összesen kilenc osztály választotta a május 21-i napot, hogy ötven, hatvan, hatvanöt évvel ezelőtt történt érettségijük emlékére találkozzanak egykori társaikkal, akiknek még megadatott, tanáraikkal.
Az egyes teremben meglepően sokan tartózkodtak, ám mint kiderült két hatvan évvel ezelőtt végzett osztály tett ki egy közösséget. Balogh János tanár úr osztályaiból összesen mintegy huszonöten érkeztek a találkozóra.
1956-ban egyszerre hat évfolyam tanulói tettek érettségit a Lehel Vezér Gimnáziumban. Az egykori A,B,C,D, E és F osztályok találkozóját Rácz Anikó szervezte meg. A termekben az osztálytalálkozók hagyománya szerint ki-ki elmesélte hogyan alakult élete az elmúlt esztendők alatt. Előkerültek a családi fotók, és természetesen a ma eseményei mellett nosztalgiáztak a régi történeteken is. Sajnos egyre többen vannak azok, akik a legutóbbi találkozó óta eltelt évek alatt örökre távoztak a közösségből. Abban az időben még léteztek külön lány és fiú osztályok. Talán nem meglepő, hogy a régi lányosztály tudott jelen lenni a mostani találkozón a legnagyobb létszámban. A vegyes és fiú osztályokban jellemzően fele létszámban tudott találkozni a régi közösség. A társadalmi szokások nagyszerűen leképezhetők egy-egy ilyen jellegű összejövetel alkalmával. A lányosztályokban elmesélték, hogy ők jobbára feleség és anyaként szerepeltek életük során, a nagy átlag nem futott be jelentős szakmai karriert. Inkább a fiútársak lettek sikeresek szakmájukban. Belőlük vált sikeres orvos, jogász, mérnök. Sokan elkerültek Jászberényből, ám a jellemző, hogy az ötven éve érettségizettek gyermekei egyéb városokban találtak otthonra. Igen szép számmal élnek külföldön is, így a szülők kénytelenek megelégedni a számítógép adta lehetőségekkel, ha a gyerekekkel, unokákkal szeretnének kommunikálni.

Ötven, hatvan év kétségkívül nagy idő, ám akik hatvanöt évvel ezelőtt érettségiztek már valóban sokat tapasztalt, történelmi időket megélt emberek. Szcalánczi Sámuel tanár úr hatvanöt évvel ezelőtt elballagott harminchárom fős osztályából már csak öten tudtak eljönni. A még hat élő osztálytársból volt, aki betegség, mások a távolság miatt nem lehetett jelen. Csomor Andrásnak a távolság sem jelentett gondot, hiszen ő Svájcból látogatott haza, hogy találkozhasson régi osztálytársaival. András gépészmérnökként dolgozott kint aktív éveiben. 1957 óta Zürichben él svájci feleségével alapított családjával. Eszes László nem költözött olyan messzire. Ő Kazincbarcikán telepedett le és matematika-fizika szakos tanárként találta meg a boldogulás útját. Máthé Lajos is pedagógus lett. A Hajtai iskolában tanított testnevelést, míg a forradalom – melyben aktív szerepet vállalt – át nem rendezte élete további történetét. A Forradalmi Bizottság tagja volt, így meghurcolták és soha többé nem jöhetett vissza dolgozni szeretett szülővárosába, Jászberénybe. Hevesen talált munkát, ma is ott él, de a szíve örökre Berényhez köti. Horti Ferencné Sas Mária életében is fordulatot hozott a forradalom.  Aprítógépgyári munkahelyéről forradalmi tevékenysége miatt november 4-én azonnali hatállyal elbocsátották. Később a Ganz gyárban sikerült elhelyezkednie gépésztechnikus, műszaki rajzolóként. Halmai Györgynét, vagy ahogy sokan becézik Emmuskát, nem kell bemutatni a gimnázium falai között. Szinte egész életét a patinás intézményben élte. Már gyermektornára is ide járt Szántai Öcsi bácsihoz, majd akkor még egyedüli lányként, külön kérvénnyel bekerült az akkor induló nyolc évfolyamos osztályba.  1955-ben már tanárként tért vissza a gimnáziumba és tanárként, igazgatóhelyettesként tevékenykedett. Az 1951-ben érettségizett évfolyam tehetséges fiatalokból álló összetartó közösséget alkotott. Szinte mindegyikük szerzett diplomát, kiváló agrárszakemberek, pedagógusok, állatorvosok, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, közgazdászok nevelődtek ki az osztályból. Velük tett érettségit például a Pro Urbe díjas Paksy Gábor, aki városunk főépítésze volt, Eperjesi István állatorvos, vagy Lampi István Debrecenben tevékenykedő orvosprofesszor. Csupán a már említett Csomor András távozott külföldre, a többiek valamennyien Magyarországon maradtak.

Az iskola folyosóin az öregdiákok természetesen megtekintették a sok évtizedes tablókat nosztalgiával emlékezve régi önmagukra és társaikra, tanáraikra. A mostani állapotot is megörökítették, az iskola udvarán elkészültek a találkozókat rögzítő fényképfelvételek. Dél körül aztán lassan elcsendesedett a folyosó. Az összejövetelek éttermekben folytatódtak ebéddel és az évek alatt felhalmozódott emlékek megosztásával és a fogadalommal, hogy ha Isten is úgy akarja, a beszélgetést öt év múlva újra ugyanott folytatják, ahol most abbahagyták.