Papa a tizennyolcadik században
Száz éve, 1916. május 11-én Jászberényben született dr. Kiss József tanár, a történelemtudományok kandidátusa, Jászságért Díjas történész.
Egész élete során a Jászság, a jászok történetét kutatta. Számos hézagpótló gazdaság- és társadalomtörténeti műve született a Jászság elzálogosítása és a redempció közötti időszakról. Több mint ötven magyar és német nyelvű írása jelent meg nyomtatásban. Az 1991-ben újraszerveződött Jászok Egyesületének alapító tagja. 2001-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen publikálták munkáit az évente megjelenő Jászsági évkönyvekben.
Már gyermekkorában megfogalmazódott benne az a gondolat, hogy tanár szeretne lenni. Édesapja és nagybátyja sok könyvet és pedagógiai témájú szakfolyóiratot őrzött Herboly Géza tanító úr hagyatékából. Saját bevallása szerint: „Valóságos kincsesbánya volt ez számomra, hiszen mindig nagyon szerettem olvasni. Ez volt a kezdeti indíttatás a pedagógus pálya felé.” A nyolcosztályos gimnázium első négy évfolyamát a jászberényi Lehel Vezér Gimnáziumban végezte. A gimnáziumi évekről így ír önéletrajzi feljegyzésében: „Különösen latin és német nyelvből éreztem magam otthonosan. A harmadik és negyedik gimnáziumban elnyertem a néhai Simonyi Béla magyar-latin szakos tanár alapítványának éves kamata felét, mint legjobb latinista.” Ennek a jól megalapozott latin és német nyelvtudásnak köszönhetően a későbbiekben, kutatómunkája során mindig magabiztosan igazodott el a levéltárak korabeli írásos anyagain.
A sikeres gimnáziumi évek után tanulmányait a Jászberényi Tanítóképző Intézetben folytatta. Képzős tanárai igazi példaképpé váltak számára, akik szinte egyetemi szinten tanítottak. Főként történelem tanára Fiala Endre, pedagógia-filozófia tanára Tanay Antal és ének-zene tanára Berzátzy László voltak rá nagy hatással. A tanítóképző öt éve után kiváló minősítéssel szerzett tanítói oklevelet. Tanulmányait a szegedi Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán folytatta, ahol 1942-ben magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakos tanárként diplomázott.
A főiskolai oklevelet szerzett polgári iskolai tanárok számára abban az időben lehetőség nyílt arra, hogy a szegedi Ferencz József Tudományegyetem valamelyik karán folytathassák tanulmányaikat. Kiss József az Apponyi Kollégiumot választotta, amely tanítóképzős tanárokat képző egyetemi kar volt. 1943-ban megházasodott, feleségül vette Klenyánszky Ilonát (ahogy Ő hívta Ilikét), aki magyar – történelem szakos tanárnő volt. Egyetemi tanulmányait 1944-ben a háborús viszonyok miatt meg kellett szakítania, mert besorozták katonának. A fronton megsebesült és életét a Gondviselésnek köszönhette.
Egyetemi tanulmányait a háború után, 1946-ban folytatta, bölcsészdiplomáját 1947-ben vette át. Ez év szeptemberétől egykori iskolájában, a Jászberényi Tanítóképző Intézetben kapott állást. Ebben az időszakban kezdte el kutatni a jászok és a Jászság történetét, emellett több pedagógiai szakmódszertani munkáját is publikálták.
Tanítóképzős munkássága nem csak számára volt meghatározó, hanem számos diákjára is igen nagy hatással volt. Sokan közülük haláláig tartották vele a kapcsolatot.
1959-ben a Tanítóképző Intézet felsőfokú intézménnyé vált. A képző épületében működő leánygimnázium önálló, új épületet kapott. A tanárok egy része a tanítóképzőből került át a Kállai Éva Gimnáziumba. Szeptembertől Kiss Józsefet nevezték ki az iskola igazgatójának. Felesége elmondása szerint, igazgatóként nem volt egyszerű dolga, hiszen a Rákóczi úti új épületben számos tárgyi hiányossággal találta magát szemben.
Sok taneszköz hiányzott, a szertárak szinte üresek voltak. A gimnázium vezetése sok időt vett igénybe, így kutatómunkájára ezekben az években egyáltalán nem maradt ideje.
1962-ben egy országosan meghirdetett pályázat útján az Eötvös Loránd Tudományegyetem Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumába került történelem szakvezető tanárnak, ezzel párhuzamosan az egyetem történész hallgatóinak szakmódszertan tanára lett. A család Budapestre való költözése és az új állása több lehetőséget nyitott meg számára a tudományos munkában. Ettől az évtől datálható munkásságának legtermékenyebb időszaka. 1969-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját „summa cum laude” minősítéssel, majd 1976-ban a történelemtudományok kandidátusa lett.
Tudományos tevékenysége során szoros kapcsolatban állt a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Osztályával, az ELTE Bölcsészettudományi Karával, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszékével és a Magyar Országos Levéltárral. Kutatásai során sok olyan kérdéssel találkozott, amelyekre a hazai levéltárak anyagaiban nem talált magyarázatot. Ezen fehérfoltok feltérképezése miatt több ízben utazott el Ausztriába, hogy a Bécsi Városi Levéltárban, a Lovagrendi Levéltárban, valamint a Hadtörténeti Levéltárban folytasson kutatásokat.
Egy-egy bécsi útjáról mindig sok hasznos írásos emlék másolatával tért haza. Részben korábbi kutatásainak eredményeként, részben ezeknek a tanulmányutaknak köszönhetően született meg három önálló könyve: Jászkunsági agrármozgalmak a kiegyezéstől a millenniumig (Akadémiai Kiadó, Budapest 1968, A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején (1702 – 1745) (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979), A Pesti Invalidus Ház jászkunsági földesurasága 1731-1745 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992). Utolsó könyvét 1996-ban, 80 évesen, felkérésre írta meg, „Jászárokszállás és barokk temploma a 18. században” címmel.
A történelemtudományok mellett élete másik meghatározó eleme a zene szeretete volt. Kiválóan játszott hegedűn. Muzikalitását és hegedűjét egyetlen dédunokája, az ezekben a hetekben érettségiző Réka örökölte. Az alkotó- és kutatómunkájához szükséges nyugodt, békés hátteret családja biztosította. Felesége és két lánya, Mónika és Ildikó mindig sok szeretettel és türelemmel támogatták munkáját.
85 éves korában bekövetkezett haláláig szüntelenül dolgozott. Halála után hamvait szülővárosában, a Fehértói Temetőben helyezték örök nyugalomra.
Felesége, Ilike néni elmondása szerint nagyon sokszor még szűk családi körben is kutatásain elmélkedett, ezért szállóigévé vált a családban a következő mondat: „Papa! Te már megint a 18. században vagy!”