A Kalla kádár-dinasztia mindennapjai

Kalla Pál kádármester Verseny utcai otthonába érkeztünk látogatóba csütörtök délután. Az utcaajtóban az idős mester fia, Ifj. Kalla Pál és Kócos, a kis fekete puli fogadott.

A kiskutya viháncolva szaladt előttünk mutatva az utat gazdájához, aki a munkába belemerülve észre sem vette, hogy vendégek érkeztek a házhoz. Pali bácsi szeme igencsak elkerekedett a méretes szemüveg mögött, amikor a fűrészgép padjától felpillantva egy kattogó fényképezőgép vakuja kacsintott rá vissza. Az ifjabb Pál kikapcsolta a masina motorját, majd felvilágosította édesapját, hogy megérkeztek az újságírók. Az idős mester komótosan leporolta faforgácstól poros kötényét, majd ifjakat is megszégyenítően erős üdvözlő kézszorítását követően rögtön bemutatta munkatársát, a fűrészgépet.

„Ezt a masinát 1956. március 15-én vásároltuk” – mutatott a lassan elcsendesedő gépre.
Mindenre ilyen pontosan emlékszik, Pali bácsi? – kérdezzük.
A régi dolgokra. Ami most történik már nem olyan érdekes.

A szomorkásan szemerkélő esőben körbefuttattuk tekintetünket a katonás rendben sorakozó dongákon, a vödrökben összekészített tűzifán, az eresz alatt megmunkálásra váró farakásokon. Kerüljünk beljebb! – invitált Pali a házba. Kócos már ott toporgott az ajtóban, mire Pali bácsi is felért a lépcsőn. Mostanában fáj a lábam, lassabban mozgok – árulta el. Odabenn a masszív cserépkályha gyomrában emésztve a hulladék fát duruzsolva ontotta magából a meleget.

Pali bácsi elfoglalta törzshelyét a díványon, mi meg körbeültük a családi ebédlőasztalt. A falakon, a kredenc vitrinében megsárgult fotók tanúskodtak a régi idők emlékeiről, a víg napokról, családi eseményekről. Generációk élete sorakozott a lakásban papírra vetítve, de a 92 éves Kalla Pál emlékezete sokkal messzebbre nyúlt vissza az időben, mint a fotók megörökítette pillanatok.

Dédnagyanyám 103 évig élt, 17 gyermeket hozott a világra – kezdte a családtörténet emléklapjait pergetni Pali bácsi. Szavai nyomán rég elporladt ősi jász emberek keltek újra életre, mulattak és szerettek, nélkülöztek, reménykedtek, háborúztak és dolgoztak. A Kalla családban mindig kemény, szorgos munkával teli volt az élet. A kádár mesterség apáról fiúra öröklődött már generációk óta. Pali bácsi és fivére a nagypapa műhelyében sajátították el a szakma csínját- bínját. Jó eszű gyerek volt, különösen a történelem és a földrajz érdekelte, rengeteget olvasott a témában. „Sokszor még a tanárait is kioktatta” – fűzi hozzá az életmeséhez az időközben látogatóba érkező Marika, Pali bácsi lánya. Kalla Pál elvégezte az elemi iskolát, majd a polgárit is. Édesanyja fodrásznak szánta, de Palinak más tervei voltak. Úgy gondolta, jobb helye lesz a kádárműhelyben, mint egyéb munkahelyen, mert addigra már örök és elválaszthatatlan szerelembe esett a fával. Szó szerint a munkájával kelt és hált, mert gyermekkorában a szárítópadláson, a forgács közé vackolt be éjszakára, nappal meg a műhelyben alakította a fát, hajoltak a dongák. Keze nyomán, mint valami varázslatra a merev fa ívesen meghajlott, olyanná alakult amilyenné az akkor még gyermek kádárinas elképzelte. Tizenkét évesen már önállóan dolgozott, egy nap alatt tíz kútvedret is elkészített. Kikerültek a keze alól kádak, teknők, vödrök, kisdézsák, hordók. Amikor jó vásár volt, a fizetségből elmehettek a bálba is.

A jövendőbeli feleségével is egy bálon szerettek egymásba, igaz majdnem szomszédok voltak, de személyesen nem ismerték egymást. Bár a bált megelőzően Pál már találkozott egyszer az utcán a szemrevaló menyecskével, karjába kapta, amikor az a kútról hazafelé tartva majdnem elbotlott. Talán már akkor, egymás pillanatig tartó ölelésében szerelembe estek egymással. Pali bácsi olyan keresetlen szókimondással adta tudtunkra, melyik testrésze és miért tetszett meg rögtön a lánynak, hogy majd belepirultunk, Marika lányának pedig hirtelen eszébe jutott, hogy még dolga van házon kívül.

Félreértés ne essék! Nem megbotránkoztató volt a három szavas, népies kifejezéssel fűszerezett mondat, amit Pali bácsi mondott, hanem emlékező, időn túli szerelmi vallomás. Az biztos, hogy engedélyt kért és kapott a lány hazakísérésére, és az esküvő sem váratott sokáig magára. A menyecske három gyermekkel, egy fiúval és két lánykával ajándékozta meg az urát. Az ifjabbik Pali vitte tovább a családi mesterséget, bár a lányok sem maradhattak ki a munkából. „Dongát válogattunk, festettünk” – meséli nevetve Marika, miközben pakolja az asztalra az üdítőket, kekszféléket, apukának pedig tölt egy kis kupica pálinkát. Pali bácsi minden nap megiszik két centet az egészsége érdekében. „Én hatvan éves koromig egy szem gyógyszert sem vettem a számba” – büszkélkedik a mester, majd feltétlenül feljegyzésre érdemesnek gondolja, és ujjával hangsúlyosan mutat a jegyzetfüzet lapjára –, hogy a nagypapa napi öt liter bornál és fél liter pálinkánál nem adta alább.

Vidám, szorgalmas ember volt, de amikor műhelyét az ötvenes években államosították, megölte a bánat.
Hozd már ki azt a zöld könyvet, Pali! – szól oda fiának az idősebb Kalla. Mivel az ifjabb inkább mesél, ezért Pali bácsi indul a szobába, matat a polcokon, keresgél a szekrényekben. Addig az ifjabbik Pál elmeséli, hogy mielőtt ő is behajtotta fejét a családi vállalkozás jármába, műszaki területen tevékenykedett. Az édesapja ugyanis azt mondta, hogy agyoncsapja, ha kádár lesz! A jó néhány évig tartó szakmai vargabetűtől a politika térített vissza a családi hagyományok műveléséhez, ugyanis Kalla Pál nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, ezért csoportvezetőként nem maradhatott tovább addigi munkahelyén. Valószínű nem bánta meg a döntését, mert olyan szeretettel beszélni a hordókról, a dongákról, a fáról, mint ahogy ő teszi, csak az tud, aki a kádármesterség valódi szerelmese és mestere. Erről 1985. január 1. óta papír is tanúskodik.

Ma már persze nem megy úgy az ipar, mint az ötvenes években, amikor 26 kádár hajlította a dongákat csak itt Jászberényben. Ma a megyében három-négy szakemberhez fordulhatnak a megrendelők, ráadásul mindhárom kádár Jászberényben munkálkodik. Kalla Paliék felújításokat is vállalnak, feliratokat vésnek hordókba, valamint exportra is gyártanak. Írországban whisky kerül a Kalla-műhelyben készült hordókba. Amíg Pali az égetés, pirítás, hajlítás szakmai fortélyait próbálja velünk megosztani, előkerül édesapja is, kezében jókora paksamétával.
Mint kiderült az a bizonyos zöld könyv a Jász Múzeum kiadványa, A szőlő termesztése a Jászságban című kötet. Ebben rögtön megkeressük a Kalla kádárokat ábrázoló fotókat. Méretes hordó mellett munkálkodik a mester a képen, fia a fűrészgép mellett mosolyog. Talán ez a legnagyobb hordó, amit készítettek? – érdeklődünk. Dehogy! – válaszolják az amatőröknek kijáró lesújtó pillantással. Százhektós volt a legnagyobb, ami sokáig egy múzeum díszeként is szerepelt.

A szőlészetről aztán előjönnek a régi idők vidám szüreti emlékei. Pali bácsi számára az év legnagyobb ünnepe volt a szüret, amikor engedélyezte magának a szabadság kiadását is. A könyv mellett előkerülnek régi dokumentumok, a mesterhez címzett versek, és újságunk Pali bácsi kilencvenedik születésnapját megörökítő száma, igencsak becsben tartva. Erről jut eszébe idősebb Kalla Pálnak, hogy megkérdezze „Honnan is jöttek maguk?” Bevalljuk, hogy a helyi újság képviselői vagyunk. Na, erre aztán megkapjuk a kertelés nélküli őszinte választ. „Ha tudtam volna, hogy újságírók, akkor nem is mondok semmit, mert az apám is megmondta, hogy ne higgyek az újságoknak! ”
El is rekeszti Pali bácsi egyik-másik történetének a kiáramlását, nem tudjuk meg, hogy is történt az első fronton kapott zsoldjának az elkártyázása, és mi következett belőle, ami örökre kiverte a fejéből és a kezéből az ördög bibliáját. Azt azért megtudjuk, hogy igen szeretett énekelni. Jó hangja volt, amit ha kieresztett szívesen hallgatták a körülötte lévők a neszűri, vagy otthoni szalonnasütésekkor. Családi ünnep nem múlhatott el, hogy ne nótázzon.

Mielőtt nagyon szívünkre vennénk, hogy édesapja nyomán óvatos az újságírókkal, sorolja, mi minden lapot olvasgatott a sok könyv mellett, míg a szeme jó volt, aztán hangot vált: „Na de most már mindegy. Legalább igyuk meg a pertut, mondjátok, hogy szervusz, Pali bácsi!” Megígértük, hogy a kilencvenötödik születésnapján feltétlen eleget teszünk a koccintásra való invitálásának.
Búcsúzáskor aztán ismét megkaptuk a kérges öreg kezek szorítását és azt a huncut tekintetet, amitől biztosak lehettünk abban, hogy a kútról igyekvő menyecske rögtön beleszeretett az ifjú kádárlegénybe.