Egy apáti lány hosszú futása

A Magyar Becsület Rend kitüntetést kapta a 41 éves háromgyermekes édesanya és fogorvos Dr. Lubics Szilvia, aki – többek között – háromszor nyerte meg a legendás, Athén-Spárta közötti 246 kilométeres ultramaratont. A Magyar Becsület Rendet Magyarország és a nemzet érdekében tanúsított kiemelkedő szolgálat vagy hősiesség elismeréseként adományozhatja a köztársasági elnök.

Ezt olvashattuk, hallhattuk a médiumokban az elmúlt napokban. A hír hallatán én is felkaptam a fejem, majd azon tűnődtem, hogy ki is rejlik a név mögött. Rövid nyomozás után aztán igen meglepődtem, mert kiderült, hogy szűkebb pátriánkba, azon belül is, Jászapátira vezetnek a szálak. Milyen kicsi a világ, hiszen nagyon jó ismerősömnek Vágó Csabának a lányáról van szó. Azt hiszem így már Jászapátin és Jászberényben is egyből beugrik mindenkinek, hogy Vágó Szilviáról van szó. Innentől kezdve egyszerű volt a dolgom, tárcsáznom kellett a megadott mobilszámot, amit tulajdonosa Lubics Szilvia szinte azonnal felvett. Nagyon udvariasan közölte, hogy rosszkor hívtam, mert éppen futás közben van, meg egyébként is szakad az eső. Még mielőtt meglepődtem volna a csodálkozástól, gyorsan mondott egy új időpontot és így jött létre a beszélgetés, amit az alábbi sorokban osztok meg olvasóinkkal.

– Mielőtt a hosszútávfutásra és a napi tevékenységére térnénk, kanyarodjunk vissza Jászapátira, hiszen ebből a kisvárosból indult és jutott el ehhez a nem minden napi kitüntetéshez. Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

Nagyon szerettem Jászapátin lakni, ott jártam középiskolába is, a Mészáros Lőrinc Gimnázium tanulója voltam. A nagymamám is ott lakott, akinek nagy szerepe volt abban, hogy én az lettem, aki most vagyok. Ezekből az időkből nagyon sok emlékem maradt. Abban az időben, még teljesen más volt a világ. Akkoriban szinte mindenki kerékpárral közlekedett Jászapátin, és mi gyerekek is ezzel jártunk a gimibe is. Ma is szívesen emlékszem vissza, hogy csütörtökönként minden alkalommal útba ejtettük a piacteret, ahol jó „belángosoztunk” mielőtt a gimnáziumba értünk volna.

– Mikor kezdett el versenyszerűen futni? Már Jászapátin?

Sajnos 28 éves koromig nem is sportoltam. Sőt én voltam a gimnáziumban az a lány, aki mindig ellógta a testnevelési órákat, ha egy mód volt rá. Egyetem után kezdtem egyáltalán ismerkedni a sporttal. Kezdetben aerobik órákra jártam, viszont amikor megszületett az első gyermekem, akkor már nem tudtam a megadott időpontokra az edzésterembe járni. A második kisfiam születése után viszont már nagyon hiányzott az a mozgás, amit elkezdtem. Így a gyermekeim nevelése mellett a futás volt az, amit aránylag könnyen meg tudtam oldani. Akkoriban jöttek divatba az utcai futóversenyek, fél-maratoni távokkal fűszerezve, amibe már én is bekapcsolódtam. A versenyzés elkezdése, a maratoni, dupla maratoni távok teljesítése, 2006-ban kezdődött számomra. Majd egy évvel később már a magyar válogatottba kerültem 100 km-es távon.

– Fogorvosi diplomát szerzett és három fiúgyermeket is szült. Ők ismerkednek már a futópályával?

Őket kezdettől fogva úgy neveltük, hogy a mozgás természetes dolog legyen számukra, a férjem is, és én is versenyszerűen futunk, így az edzések mindennaposak. A legnagyobb fiam 17 éves lesz a nyáron, ő nagyon megszerette a futást és utcai fél-maratoni versenyeken indul, de már a maratoni távot is tervezi az ősszel. A középső 14 éves múlt, a legkisebb fiú pedig 11 éves lesz. Ők több mindent kipróbáltak, mostanság mindkettőjüket a kajakozás tartja fogva. Év elején az alapozási időszakban mindenképpen találkoznak a futással, hiszen hetente két futóedzésük is van. Így mondhatni, hogy – ha nem is egy helyen de –, a futásnál az egész család jelen van.

– Rátérve a „leghíresebb” versenyeire. Háromszor – 2011, 2013 és 2014 – ért el első helyezést a legendás Athén és Spárta közötti, 246 kilométeres futóversenyen. Melyik volt a legnehezebb?

Én a Spartathlon–t hatszor teljesítettem, 2010-től folyamatosan. Ötször álltam dobogón és azokban az években, amelyeket említett háromszor meg is nyertem. A legnehezebb mindenképpen az első volt, amit kegyetlen nehéznek éltem meg. Majd amikor már úgymond rendszeresen jártam, egyre könnyebbnek tűnt, de persze azért mindig nagyon kemény verseny volt.    

– Közben voltak magyar versenyei is, a Balaton körülit 2011 és 2012-ben meg is nyerte. Ezt felkészülésnek szánta aSpartathlonra?

Semmiképpen nem, hiszen az Ultrabalaton annál sokkal keményebb, hogy edzésnek szánjam. Egy évben három hosszabb versenyt – 24 órásat, vagy 200 km körülit – vállalok. A Balaton körbe futása egészen más jellegű, mint a görögországi. Itt nálunk kedvezőbbek ugyan a terepviszonyok, nincs nagy szintkülönbség, nincs 40 fok sem, így igen nagy tempót lehet diktálni, és pont ezért nehéz. De mindent egybevetve, igen komoly, kemény versenynek minősül ez is.

– Elsősorban, mint hosszútávfutó kapta az elismerést, de természetesen ez szorosan összekapcsolódik a különleges életpályájával is. Ritka összhang az Öné: a sport, a család, a szakma mintaszerű összehangolása. Hogyan lehet ezt mindennap levezényelni?

Nehezen, de az ember megszokja ezt az életformát, a szigorú időbeosztást. Egy nap során szinte nem lehet pici „üresjárat” sem, mert akkor borul az egész. A férjemmel pontos, napokra egyeztetett tervünk van, ez alapján oldjuk meg feladatainkat. Ebben természetesen a gyerekekkel való törődés, edzésre hordás, a főzés, a fogorvosi rendelés, a mi edzéseink is benne vannak. Mi jól beleszoktunk ebbe, régóta csináljuk, már nem ördöngös dolog, hanem természetesnek számít a mi esetünkben. Viszont ha valaki belecseppenne egy-egy napunkba, lehet, hogy sikítva menekülne.

– Mit ajánl azoknak a fiataloknak, akik hasonló pályát szeretnének befutni? Miről kell lemondaniuk?

Az ember számára, hogy bármit elérjen az életében, a legfontosabb a céltudatosság. Mert ha az embernek van célja, és hajlandó érte tenni, akkor odaér. Például a sűrű baráti összejövetelek, vagy fiatalabbaknál a gyakori bulik ritkítását ne lemondásként éljük meg, hanem váljék ez természetessé a kitűzött cél elérése érdekében. Ne csak úgy spontán csináljunk valamit, mert akkor soha nem jutunk előrébb. 

– Térjünk vissza ismét szülővárosába, Jászapátira. Szokott úgymond hazajárni?

Mivel Nagykanizsa messze esik a Jászságtól, ha nem is sűrűn, de igen. Szüleim időközben beköltöztek Jászberénybe, így oda szoktunk haza járni, de Jászapátin is vannak rokonok, oda is ellátogatunk. Akik valamilyen szinten fontosak voltak számomra, azokkal továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Sőt nagyon sok ismerősöm van még természetesen a gimnáziumból is, akár osztálytársak, akár volt tanáraim. Közülük van, akivel időnként levelet is váltunk, azaz nem szakadtam el gyermekkorom helyszínétől.

-Megragadva az alkalmat ezúton is minden ismerősemet és mindazokat ölelem, akik még emlékeznek rám, és remélem, hogy találkozunk nemsokára. – e szavakkal búcsúzott a Magyar Becsület Renddel kitüntettet dr. Lubics Szilvia.