Iránymutatás a bátor élethez

Az emberek többsége miért akar megfelelni másoknak? Miért ne lehetne azt megtenni, hogy elsősorban magunknál álljunk helyt, saját önismeretünket fejlesszük? Miért nem merjük próbára tenni magunkat, és kihívások elé állítani annak érdekében, hogy megtudjuk, mire vagyunk képesek? Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus előadásában ezeket a kérdéseket vette górcső alá.

Hogy miért akarunk megfelelni a többieknek? Hát azért, hogy szeressenek, hogy lássák milyen jó fejek vagyunk, terhelhetőek. És igen, azért is, mert félünk a csalódástól. Félünk, hogy akkor már nem leszünk a másik szemében jó fej, ha azt mondjuk: ezt vagy azt nem tesszük meg neki. De miért kell mindenkinek mindenre igent mondanunk? Mindenki egyformán fontos nekünk? Ennyire számít a külsős vélemény? Még azoké is, akiket annyira nem is kedvelünk, nem ismerünk? Miért nem adunk csak azok szavára, akik tényleg fontosak számunkra?

Múlt kedden kora este a városi könyvtár munkatársai szervezésében az Olvass a lelki egészségedért! rendezvénysorozat idei első előadóját köszönthettük. Dr. Almási Kittit a televízióból is sokan ismerik, emellett több kötet szerzője. Legújabb munkája a Bátran élni című könyv, amelynek főbb mondanivalóját hozta el Berénybe. A pszichológust telt ház fogadta városunkban.

Kiállva a nagyérdemű elé, rögtön azzal kezdte, hogy hazánkban sokan nem mernek a nyilvánosság előtt megszólalni, előadni, szerepelni. Hogy miért? Mert aki „kiáll”, visszajelzéseket kap a közönségtől, és tart attól, mi lesz, ha ezek a visszajelzések nem lesznek pozitívak rá nézve? Tehát a „szereplő” fél a sikertelenségtől. De tulajdonképp mi van abban, ha nem mindenkinek tetszik ő egyformán? Semmi. Nem dől tőle össze a világ, minden megy tovább a maga útján. Azonban ha valaki meg sem próbál kiállni, és elmondani a gondolatait, örökre benne maradhat az a rossz érzés, hogy ő miért ilyen félénk, miért nem meri felvállalni véleményét. Sokan szorongással élik meg a szereplési helyzetet. Kérdik maguktól: vajon elfogadnak vagy nem, mit fognak hozzám szólni?

Az előadó ezzel a felvezetéssel kezdte saját szereplését, ékes példát mutatva a közönségnek arról, hogy „így kell ezt csinálni”: bátran a pódiumra menni, és összefüggően, humorral fűszerezve, magabiztosan beszélni. Persze köztudott, hogy dr. Almási Kittinek nem a jászberényi szereplés volt a fő premier, de beavatta a hallgatóságot abba, hogy az ő életében is volt olyan szituáció, amikor inkább elfutott volna, mintsem a közönség elé álljon. Ennek a megmérettetésnek eleget téve remek előadó vált belőle, hiszen megmutatta saját magának, hogy bizony képes rá. A jászberényieket is erről próbálta meggyőzni, hogy sok mindenre képes az ember, csak bátorság kell a próbatételhez.
A folytatásban tovább mentünk azon a gondolatsoron, hogy vajon mit szól a környezet, ha az ember valami szokásostól eltérőbbet tesz, mint a többiek? Ezeket a helyzeteket a mindennapokban is megéljük. Például ha egy nő merészebben szeretne öltözködni, ezért úgy dönt az egyik reggel, hogy miniszoknyát ölt magára. Eljátszhat a gondolattal, vajon mit szólnak majd ehhez a többiek az utcán, a munkahelyen.

Dr. Almási Kitti szerint sokszor agyalunk azon, hogy vajon a másik mit gondol. Nem kellene. Ehelyett inkább fontos a magunkkal való törődés. Az, hogy a mi lelkünk rendben legyen, jó érzések töltsenek el. A félelmek, gátlások leküzdéséhez tartósan el kell kezdeni máshogyan viselkedni. Egyszóval: bátran élni. Az emberi kapcsolatainkban is merjük kimondani a másiknak az érzéseinket, gondolatainkat. Sokszor azért reked meg az emberek élete, mert félnek az újítástól. Félnek például munkahelyet váltani, egy nem működő kapcsolatból kilépni. Mindig a veszélyt látjuk ezekben a szituációkban, azt, hogy a partner hogyan fog erre reagálni. Egy összeveszés után merjük megtenni azt a lépést, hogy felvállaljuk: tisztázzuk a konfliktust. Kezdeményezzük mi a békülést. Ha meg sem tesszük, nagyon sokáig emészthet a dolog. Ha nem akar a másik fél velünk szóba állni, akkor mi van? Semmi, de legalább nem őrlődünk azon, hogy meg sem próbáltuk. Sok esetben az emberek félnek a visszautasítástól. Ezért inkább fenntartják a rossz kapcsolatot.

„Ha valaki undok arcot vág ránk, nem biztos, hogy velünk van a baja. Kérdezzünk rá, mi bántja, miért szomorú! Az esetek nagy részében kiderül, hogy valami bánata van, vagy egyszerűen csak rossz a napja, felbosszantották, de legkevésbé sem mi vagyunk ennek az oka. Fontos a nyitottság. Az, hogy odalépjünk ahhoz az emberhez, aki elutasító velünk. Kicsi rá az esély, hogy azt mondja a közeledésünkre, hogy hagyjuk békén. Sőt, lehet, kifejezetten örül majd, ha szólunk hozzá, és megkérdezzük mi bántja? Fontos, hogy közeledni tudjunk, közelebb tudjunk lépni a másikhoz” – fogalmazott a pszichológus.
Majd szólt azokról az embertípusokról is, akik „szürkék” akarnak maradni. Például nem szeretnének kitűnni pozitív irányba. Elmondta, ismer olyan illetőt, akinek van egy szép autója, és van egy másik is, amelyikkel viszont a munkába jár. Hogy miért? Mert nem mer kitűnni a többiek közül, nehogy megszólják.
A pszichológus nyugati példát is említett, ahol más a megítélés. Ott egészen kicsi koruktól fogva arra tanítják a diákokat, hogy merjenek hinni magukban. És nem baj, ha valamiről másként gondolkodnak. Nem kell „beállni a sorba” és ugyanazon az állásponton lenni, mint a nagy többség.

Az előadás során szó volt az irigységről, mint negatívumról, s mint egyfajta igencsak jellemző magyar tulajdonságról. Miből fakad ez az érzés? Van a másiknak valamije, ami nekem nincs. Ettől szorongunk, mert nem hisszük, hogy el tudunk oda jutni, ahová az irigylésre méltó fél. „Az irigy ember mit tesz? „Fikázza a másikat”. Lenyomja, de ettől az ő helyezte még nem javul. Ez a típus, amíg mások taposásával tölti az időt, keveset foglalkozik magával. Ha attól rettegünk, hogy a másiknak jobb, mi megrekedünk egy szinten.

Egy munkahelyen jellemző a megfelelési kényszer. Ez azt jelenti, hogy a főnökkel általában egyet kell érteni. Szeretném, hogy szeressenek, és a szimpátiához ez a legrövidebb út. Ez óriási hiba. Nem érdemes olyan szintig elmenni, ami már nem mi vagyunk, ha rossz érzést kelt bennünk. Kell egy határt húzni. Merjünk nemet mondani! Minél jobban a külvilággal vagyunk elfoglalva, nem a saját életünket éljük. Aki el bírja viselni, hogy nem mindenki kedveli, szabad ember, mert nem a mások visszajelzéseitől függ az élete.

Aki elhiszi magáról, hogy kudarcot vall és nem szerethető, ez szorongást vált ki belőle.  A szorongás egy állapot, egy rossz érzés. A kritikát is gyakran támadásnak vesszük. Vagy sírva elfutunk előle, vagy szembe megyünk a megjegyzéssel, támadással felelve rá.

A „dühöngő” embertől inkább kérdezzük meg miből ered az indulata, ne a visszatámadás legyen a válaszunk a megnyilvánulására. Megfigyelhető, hogy az esetek nagy részében ettől a kérdéstől kezdve jó irányt vesz majd a kommunikáció.” – hallottuk múlt héten kedden este dr. Almási Kittitől, itt Jászberényben.