A legigazabb írásom

Eltelt egy esztendő, s újra megkaptuk karácsonyi ajándékaként a lehetőséget, hogy tetszőleges témáról írhatunk. Én legutóbb a sokunk szeretetét élvező méteráru boltos Póczné Marikáról készített írással leptem meg magam. Ez évi ajándékként a magát kínáló kedvenc témámat, a Jászság szépségét és a jász identitást a Redemptio évfordulójáig félretéve, mérleg csillagjegyemnek engedve, számot vetettem az elmulasztott lehetőségek és a megvalósult álmok között.

Csaknem három évtizede veszítettem el anyai nagyapámat, aki nagy idők értékes tanújaként ott élt mellettem, mégsem figyeltem rá eléggé. Gyermekként zavart, hogy számomra kétféle XX. századi magyar történelem létezett. Az egyiket az iskolában tanították, a másikat, a nagyapám-félét  otthon. Ez utóbbit ráadásul nem is hasznosíthattam az órai felelésekkor. Ezek a töredékében megjegyzett gondolatok felnőttként sokszor kisegítettek a zűrzavaros világban való eligazodásban. Utólag már tudom, hogy jegyzetelnem kellett volna, összegyűjteni az utókornak, vagy egyszerűen csak magamnak a tanításait. Ehelyett egy rosszul értelmezett kíméletből még a temetésén sem lehettem ott. A hajdani kislány mulasztása bocsánatos bűn, nem úgy az érett felnőtté.
Az újságírás révén megismerhettem a köztiszteletben álló Farkas Ferenc tanár urat, aki a tőle megszokott huncut mosollyal többször megjegyezte, hogy ha valakit nem tanított, akkor a hozzátartozóját minden bizonnyal igen. Nos én nem tartozom ebbe a körbe. Ismeretségünk a szerkesztőséghez köthető, ahová én kedvtelésből jártam, ő időskori életének egyik értelmét találta ott meg. Külsős munkatársként mindig ráérve szívesen hallgattam a történeteit, és elhatároztam, hogy megőrzöm azokat, jóvátéve a nagyapámmal szembeni mulasztásomat is. Az elhatározást azonban nem követte tett…

Drága Feri bácsi! Vitalitásoddal, fiatalos lendületeddel megtévesztettél. Nem éreztem meg, hogy milyen kevés idő van hátra… Miközben az öreg bütykös ujjak fáradhatatlanul vésték a jegyzettömbbe a cikkek anyagát, a lélek már csendesen búcsúzkodott és egyszer csak elköszönt, magával ragadva egy pótolhatatlan szellemiséget. Elengedtem, egy morzsát sem mentettem meg belőle. Őt sem kísérhettem el utolsó útjára.

Karácsonyi ajándékomnak a Feri bácsival készített riportot szánom, melyet mindazokkal együtt közösen írok meg, akik ismerték és szerették Őt. Kérem tegyenek fel egy-egy kérdést, mely így kezdődjön: Emlékszel Feri bácsi amikor…? Feri bácsi mindenre és mindenkire emlékezett, így a kérdező lelkének húrjain keresztül fogja megkapni a választ a félelmetes, messzi ismeretlen világból.
S íme így készül el a legigazabb riport, melyet együtt írunk szeretetünkkel, megbecsülésünkkel, múltat őrző emberséggel.
Drága Feri bácsi! Ezen a karácsonyon én így emlékezem Rád.