A fekete vonatok népe

A cigányság történetiségén vezetett végig dr. Póczik Szilveszternek, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársának vetített képes előadása a Jászok Egyesületének idei utolsó összejövetelén, a Pest megyei Megyeházán.

Az előadás témáját felvezetve dr. Dobos László ügyvivő érdekességként említette, hogy az 1694 óta meglevő jászárokszállási anyakönyvekben már megvoltak a ma is ismert cigánynevek. Ez arra utal, hogy háromszáz éve élünk velük együtt, és ezek a cigányok a munkamegosztásba nagyszerűen beilleszkedtek. Nem is ezekkel van a baj, hanem a gyütt-mentekkel, ahogy a jászok megkülönbözették a nem tősgyökeres, hanem betelepedett magyarokat is.
Az előadó, dr. Póczik Szilveszter elmondta, hogy egyetemre kerülése előtt képesítés nélküli tanárkánt „találkozott a témával”, amikor egy Veszprémhez közeli település tízfős cigány osztályának lett az osztályfőnöke. Évekkel később az Országos Kriminológiai Intézet igazgatója felkérte, indítson el egy kisebbségekkel, részben cigányokkal, részben migránsokkal kapcsolatos projektet.

Ma nálunk a leginkább elutasított kisebbség a cigányoké. De kik is ők, van-e nekik történelmük? Utóbbira egyértelműen nemleges a válasz, hiszen soha nem volt saját államuk. Nekik történeteik vannak, mégpedig ahány cigány közösség, annyiféle. Ma Magyarországon hetvenöt-nyolcvan százalékuk magyar anyanyelvű, így ők a magyar nemzet speciális népcsoportjának tekintendők. Etnikumként tekintve őket legalább három alcsoportjuk van, akik nagyon szorosan nem is tartoznak össze. Az egyik ilyen csoport a kárpáti cigányoké (a romungróké), ők a zenész (vagy wend) cigányok, mélyen beintegrálódtak a magyarságba. Túlnyomórészt már elvesztették eredeti nyelvüket, csak néhány sziget létezik, ahol beszélik a wend romanit. Később érkeztek az oláh (vlax) cigányok, akik lényegében kétnyelvűek voltak: az egyik nyelvük volt a lovári, a tulajdonképpeni cigány nyelv, a másik pedig a román. Ez a csoport jobban megőrizte nyelvét. A harmadik csoport a beás vagy bayas cigányoké, akik óromán dialektust beszélnek. Ezenkívül még számos szubetnikumuk, alcsoportjuk van, pl. Svájcban a jenischek, Nagy-Britanniában a travellerek, Németországban az úton levők (fahrende Leute). Utóbbiak kinézetük alapján – szőkék, kékszeműek – már kevés hasonlóságot mutatnak eredeti őseikkel.

Magyarországon is végbemegy ez a keveredés. A magyarság legszegényebb részéből sokan belecsúsznak a cigány szegénységbe, miközben a cigányok egy része kiemelkedik és felszívódik a magyar társadalomban.
A cigányok ősei a XIV-XV. század fordulóján vándoroltak be, a közhiedelem szerint Egyiptomból. Valójában a Szíriával azonosítható Kis-Egyiptomról lehetett szó. Sokáig az az általuk is táplált hiedelem van róluk, hogy ők tulajdonképpen zarándokok, akik bűneiket vezeklik, mert ők kovácsolták Krisztus keresztjébe a szegeket. Kezdeti megbecsültségük nem sokáig tartott, mivel igen gyorsan rossz tapasztalatokat szereztek róluk.  
Magyarországon a XV. század elején említik először őket, mégpedig 1416-ban Brassóban, 1418-ban pedig Nagyszebenben. A cigányokat először befogadták és munkaerőként kezelték a képességeiknek és képzettségüknek megfelelő munkakörökben, így üstfoltozóként, téglavetőként, zenészként, szeméthordóként vagy földmunkák végzésére. Voltak persze köztük vándorkereskedők, lókupecek is. A probléma az volt velük, hogy nagyon könnyen felkerekedtek és odébbálltak, így tartós munkájukra nem lehetett számítani. Németországban korán kezdték üldözni őket, ezért egészen a XIX. század végéig az odakerült cigányok Kelet felé kezdtek visszaáramlani, ugyanakkor hazánkba Kelet-Európa, illetve a Balkán felől is érkezett utánpótlás. Ezzel együtt sem alkottak kritikus tömeget, számuk ötvenezer körül mozoghatott.

Mária Terézia apja, III. Károly 1724-ben kiadott egy rendeletet, amelyben megtiltja a kóborlást, rendelkezik arról, hogy a cigányok a földesurak jobbágyai legyenek, és rendszabályokat hoz a bűnelkövetőkkel szemben. Mária Terézia egyenlősíteni akarja a magyar lakossággal. Ebből az időből származik az „újparaszt” elnevezés. Paraszti munkára szeretné őket fogni, az egyenlő bánásmódnak pedig az is következménye, hogy őket is be lehet hívni katonának. Törvényi keret is születik minderről, a Regulation Cingarorum. II. József  is folytatja ezt a törekvést, sajátos módon azonban – az örökös tartományokba való beutazások megtiltásával – Magyarországra utasítva a cigányokat. Voltak szociális intézkedések, melyek a putritelepek lebontására, helyettük házak építésére irányultak, a gyerekeket szakoktatásban akarták részesíteni. Ez volt az az időszak, amikor a magyarországi cigányok tömegesen telepedtek le.
A reformkorban létrejött egy cigányokkal foglalkozó bizottság, Fáy Pál vezetésével. Az 1893-ban Hermann Antal által levezényelt cigánynépszámlálás 293 ezer főt mutatott ki. A századfordulón a cigányok 88%-a letelepedett, és csak mintegy 10%-uk kóborolt. 40%-uk élt putritelepeken a falvak mellett, 70%-uk pedig soha nem járt iskolába. 

A századforduló utáni évtizedekben a gyári nagyipar tömegtermékei nagyrészt feleslegessé teszik szolgáltatásaikat. 1907-ben a dánosi rablógyilkosság a soron következő évtizedek cigányokkal kapcsolatos szemléletét eléggé meghatározta. Az akkori börtönnépességben a cigányok részaránya azonban mindössze 1-1,5% volt csupán – szemben a mai ötven százalékkal (!).  A megyék félelemmel tekintettek rájuk, központilag ugyanakkor a cigányok jogait nem korlátozták. A nyilas hatalomátvétel totális zűrzavarában sokukat internálták, sokukat német koncentrációs táborokba irányították.

A Kádár-korszak 1961-es határozata, mely a cigány népesség beillesztéséről, helyzetének megjavításáról szólt, az 1980-as évek közepéig viszonylag hatékonyan működött is. A nagyszámú képzetlen munkaerőnek munkát adtak – ekkor vitték őket például Szabolcsból a „fekete vonatok” a nagy építkezésekre. Nyomorúságos lakáshelyzetükön kedvezményes OTP-hitelekkel segítettek. A programnak azonban számos kényszerítő eleme volt: intenzív rendőri és közbiztonsági felügyelet mellett ment végbe. A ’80-as évek közepe táján félmillióra becsülték számukat, és úgy prognosztizálták, hogy mostanra 700-750 ezren lesznek. Ez nagyjából be is igazolódott.

A rendszerváltással a cigánypolitika, mint a hátrányos helyzet általában, háttérbe szorult. Egy szűk elit felemelkedett a cigányságon belül, miközben a többség hihetetlen gyorsasággal veszítette el szerény jólétét, mivel a magyar gazdaság átalakulásával megszűnt az igény szakképzetlen munkavállalókra. Az 1993-as nemzetiségi törvény olyan jogokat ad neki, amiket ezek az emberek a gyakorlatban hasznosítani nemigen tudnak. A költséges állami integrációs projektumok – a legutóbbi 2012-ből – a költségek arányában rendkívül szerény eredményt hoznak. A rendszerváltás „mérlege” a cigányság körében mintegy 80%-os munkanélküliség, kivándorlás. Van azért némi eredmény is: a politikailag korrekt beszédmód hódít, létrejött az antidiszkriminációs hatóság, javul a képzettségi szintjük. Az egyházak jóvoltából az egyetemeken szakmai támogatások jöttek létre.