A fény festője

Vuics István festőművész születése és halála is szeptember elejére esik. Kedden délután a város múzeumainak, az önkormányzat képviselői, a művész barátai és rokonai rótták le tiszteletüket koszorúikkal Vuics István egykori lakóházán elhelyezett emléktábla előtt a Zirzen Janka utcában.

Az emléknapokhoz kapcsolódóan választotta a Szikra Galéria ebben a hónapban Vuics István festményeit A Hónap műtárgya sorozat témájául. A koszorúzást követően a Kazlak és a Kukoricakévék című műveket Telek Béla tanár, a festőművész egykori tanítványa, kollégája és barátja mutatta be a kávéház közönségének. A tanár úr a műelemzésen túl a festővel kapcsolatos személyes emlékekkel, kedves történetekkel is színesítette az előadást.

Telek Béla emlékidézéséből kiderült, hogy Vuics Istvánnal a szakmai kapcsolaton túl az emberi vonatkozású sorsszálak is életre szólóan összefonódtak. „A sors kegye, hogy tanítványa lehettem, majd kollégája és a katedrán utóda. Olykor a saját képeimen is felfedezem a vuicsos jegyeket, de ez természetes, mert mindig megragad a festészete.” A visszaemlékezésből megtudtuk, hogy Vuics István módos parasztcsalád gyermekeként született 1912-ben Tataházán. A boldog gyermekkort követően a családot megfosztották vagyonától, nehéz sors várt az ifjú tehetségre. Egy időre abba kellett hagyni művészeti tanulmányait is. Később elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát és rajztanári diplomát szerzett, melyet a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán hasznosított. Képein előszeretettel ábrázolja a jászsági tájat, munkáiban megjelennek a Zagyva-parti házak, a vidéki tanyai élet gazdag harmóniája. Ecsetje nyomán ezer életre kel a fény, művészete újrateremtő erejével képein visszatükröződik a kor hangulata, újra megelevenedni látszik a festő által olyannyira csodált természet.

Kazlak című képén is ezt a vidéki csendéletet fedezhetjük fel. Realisztikus ábrázolásmódjában a sárga megannyi árnyalata teszi szinte érezhetővé a nap melegét, a száradó búzaszárak alkotta szalmakazlak illatát. Vuics István szelíd, nyugodt természete, híres precizitása köszön vissza az alkotásról. Hasonló témát jelenít meg a Kukoricakévék című mű is. A végtelen jászsági tájon szinte tapinthatóan reszket a levegő a katonás sorba rendezett kévegúlák körül. A sápadt ég és az izzó színekben ragyogó kévék kontrasztja adja a kép dinamikáját, mélységét. Vuics István a természet magányában érezte igazán otthon magát. A természetbe vetett hite ihlette legszebb művei megalkotására, melyeknek sajnos nagy része még a festő életében elveszett. A bemutatott két művet Szikra István egy szolnoki kereskedőtől vásárolta, aki az egykori MSZMP pártirodájából jutott a képekhez. Az alkotások B. Jánosi Györgyi keze nyomán ragyoghatnak régi fényükben.

A rendezvényen részt vett Vuics István unokahúga, Juhász Julianna és férje, Leirer József is. Ők a 89 éves korában elhunyt művész megmaradt hagyatékának ápolói. A rokonok szintén megosztottak néhány érdekes momentumot Vuics István, vagy ahogyan a tanítványok nevezték Vuics papa szokásairól, magányos, de kiegyensúlyozott életéről. Elmondták, hogy a művész rendkívül hálás volt Berénynek, amiért befogadta és elfogadta. Bár a halál a bajai nyaralóban érte, mindig szeretettel gondolt a jász vidékre, otthonának érezte Jászberényt.