Gyalogszerrel a Szentkúti búcsúba

Minden évben Mátraverebély-Szent­kúton ünnepeltünk együtt ezrekkel az augusztus 20-i nagybúcsún. A vonatról Nagybátonyban szálltunk le, onnan pedig busszal igyekezett tovább a hívő nép.

Olykor, a régi emlékeket idézve, leszállt az egész család Mátraverebély állomásán, és az utolsó hegyen már gyalog keltünk át. Természetesen sem nekünk gyerekeknek, sem a középkorú szüleinknek nem volt ehhez különösebben megfelelő felszerelése, hátizsákja, túracipője. Szatyorban vittük a szokásos fasírtot, paprikát, kenyeret és a málnaszörpös vizet. A Szentkútra leértünk előtt az utolsó dombtetőn egy nagy kereszt áll. Itt adtak hálát a hívők, köztük mi is, évről-évre, hogy eljutottak ide épségben, egészségben mindnyájan a nagy útról. Persze nekünk ez a 80’-as években már nem volt muszáj, inkább kellemes, semmihez sem hasonlítható, egyedi élményt nyújtott. Tulajdonképpen ezzel adóztunk a szüleink nagy teljesítménye előtt. Ennek a keresztnek az elérése ugyanis nem az én gyerekkorombeli családoknak számított becses kincsnek, hanem a szüleink, s az ő szüleik generációjának, akik gyalog tették meg a teljes távolságot Jászberénytől-Mátraverebély-Szentkútig!

Első éjszaka Pásztó körül megaludtak egy pajtában és másnap folytatták az utat. Nagyanyám egy vég vászonnal a hátukra kötötte a gyerekeknek a kenyeret, és a szalonnát. A búcsúsok szombat este értek a kegyhelyre. Az éjszakát virrasztással, imádkozással, zsoltárok éneklésével töltötték, – bár sosem ismertem, a szüleim elmesélései alapján legendává vált –  Szikszai néni vezényletével. És a „Keljetek fel, kik elaludtatok …” reggeli ébresztésével, mely nálunk a hétköznapok részévé vált.

Vasárnap az ünnepi szentmisén ezrek énekeltek együtt Szűz Máriának, hosszú sorokban, népviseletben vitték a saját településükről hozott megszentelt zászlókat, kereszteket, Mária szobrokat. A szabadtéri oltárnál tartott misék mindig rendkívül ünnepélyesek, meghatóak – s gyerekfejjel – hosszúak voltak. Szentmise után fél óránál is tovább tartott, mire a virágos, hímzett, nagyszoknyás, fejkendős, kalapos, díszes, énekes, búcsús menet a templom előtt, s a templommal szembeni dombon kialakított körmeneten végighaladt. Csodásan szép volt! A búcsúsénekek szövegeit – gyerek, felnőtt – mindenki tudta, és együtt énekelte. S mintha csupa pontozott hangokból állna, úgy nyújtotta a búcsúsnép a Boldogasszony anyánk …, vagy a Győzelemről énekeljen … kezdetű énekeket.

A körmenetről visszaérve a miséző papok megáldották a megszentelt helyen vásárolt kegytárgyakat. Déli egy óra elmúlt, a nap magasan járt, mire a búcsújárók ismét leültek a szabadtéri oltárnál kialakított keskeny padsorokra, vagy csak körben a fűbe, és elfogyasztották az otthonról hozott elemózsiát. Ezután mindenki a kézműves soron nézett szét, s keresett az otthon maradóknak, vagy magának emléket, vásárfiát, kegytárgyat. Elmaradhatatlan hozománya volt a Szentkúti búcsúnak a később színesre festett görbe bot, a fokos, a gyerekeknek a csattogós lepke, vagy a kereplő. Persze mézeskalácsból készült, cérnára fűzött piros-sárgára festett olvasót is minden kiskorú kapott a nyakába.
Ezt követően, ki mennyire bírta a hegymenetet, a fiatalabbak minden évben feltúráztak a remete barlangokhoz, és a világítós kereszthez. Az igazán edzettek meglátogatták a sziklából aláhullott kenyereket, a Köszvény-kutat, a Szent László ugratást, és a hármas forrást is.

A távolról érkezőknek még aznap, vagy egy újabb szalmaágyon töltött éjszakát követően másnap reggel vissza is kellett indulni, mert otthon várták őket az augusztus végi munkák. Újra megmászták a hegyeket, hálát adtak a keresztnél, megaludtak a pásztói pajtában, majd – ötödnap – Jászberénybe értek.

Életem legszebb élményei ezek a családdal együtt eltöltött búcsúk. Szentkút az a hely, ahová az ember mindig visszavágyik, a családot, a békét, a megnyugvást, a megtisztulást és olykor a megpihenést jelenti. Az illusztráló kis fénykép Mátraverebély-Szentkúton készült 1960-ban. A jászberényi Kocza család mindig nagyon szeretett járni a búcsúkba, a szülők, nagyszülők fiatalkorában még gyalogszerrel. A képen szereplő testvérpár kezében ott látható a Szentkúton vásárolt, az akkor még fehér színű, görbebot. László és ikertestvére, István – az édesapám – még együtt töltötte be a 76. évét. Életükben legfőbb támaszai, és tanácsadói egymásnak voltak. Idén júniusban volt születésük nyolcvanadik évfordulója. A családból harmincan ünnepeltük meg a szép jubileumot, melyen sajnálatos módon az ikerpár már csak egy élő tagját, Laci bácsit tudtuk köszönteni.