Elment Feri bácsi, a tanár úr!

Olyan ez a hír, mint egy fejbekólintás. Dr. Farkas Ferenc, szerkesztőségünk oszlopos munkatársa, a Jászság egyik iskolateremtő tanára csütörtökön este fél kilenckor a kecskeméti kórházban meghalt.

Előtte embert próbáló napjai voltak, hetekig szobafogságra kényszerült. Tavaly, nyolcvanhárom évesen még rendszeresen focizott és teniszezett. És persze futott mindig a múzeumba, a könyvtárba, a főiskolára. Még telefon helyett is. Amíg a szerkesztőségben várta a következő kész oldalt, könyveket olvasott, régieket és újakat. Nem ismert felesleges negyedórákat, türelmetlen volt, ha nem történt semmi.

Természetes, hogy az otthonából is szemmel tartotta a szerkesztőséget, elvárta, hogy vigyük megolvasni a lapot. Ott ült a földszinti nappaliban, elénk sietett, köszönt, de már indult is az oldalakkal nyugalmasabb helyre, mert a munka az első.

Műtétje után éppúgy minket hívatott Zoli fiával, mint a nagykőrösi rehabilitáció helyszínéről. Röviden elmondta, hogyan tervezi tovább a közös munkát, akár ingyen is.

A rehabilitáció alig kezdődhetett el, túl sok volt a komplikáció, kedden vissza kellett szállítani Kecskemétre, ahol másnap előkészítették az újabb beavatkozásra. Műtét után csütörtökön este családja körében húslevest evett, amit megkívánt. Zűrös napom volt,– mentegetőzött, hogy fáradt kissé. Igen ez az ő stílusa, a saját baját mindig kicsinyelte. Most utoljára, mert fél kilenckor örökre eltávozott.
Nem találjuk a szavakat. Szinte még itt pezseg, sistereg jelenléte a szerkesztőségben. A történetei a hevesiványi/jásziványi tanyavilágból, az iskolázás évei, a háborúban meghalt testvér, az egyetem, a nagy költözés Birínybe, a főiskola és a tanítványok, akik „egész jól kiheverték” a tanítását.

Szenvedélyesen érdekelték az emberek, a sorsuk, a történetük. Képes volt hetekig megkérdezni a munka melletti egy-két perces találkozásokon mindenkitől, hogy ismert-e feléjük a ház eleje más színnel befestett szokása?  Egy-egy nyelvi kifejezésnek is ugyanilyen következetesen ment utána. Soha nem feledte névtanos múltját, a kutatás ösztönét.

A jászok életét, hagyományait meg különösen szerette és kutatta. Képes volt azért újraolvasni köteteket, mert emlékezett, hogy utalás van benne a jászokra, vagy innen való valamelyik szereplő.

Az élete nyitott könyv volt díszpolgárként, Pro Urbe és Jászság díjasként. A tanítás, a tanulás és az írás iránti alázata utolérhetetlen. Az ő életművével a háta mögött kisebb feladatokra is jelentkezett és nem örült, ha féltettük, hogy túlvállalja magát.

Sorjáznak az emlékek, a kollegák lopva törölgetik a szemüket. Nincs erőnk és szándékunk lajstromozni az életét. Itt van most is – és itt marad közöttünk.