Száz év munkája és bölcsessége

Lapunkban korábban beszámoltunk arról, hogy november 28-án a Magyar Természettudományi Múzeumban dr. Móczár László professzort köszöntötték századik születésnapja alkalmából. A Jászok Egyesületének korelnökét Jászberény képviselő-testülete még a nyáron Pro civitate Jászberény díjban részesítette, amit december 17-én újbudai otthonában adott át a város küldöttsége.

Szabó Tamáspolgármester, Szatmári Antalné alpolgármestert és lapunk tudósítója verőfényes délelőtt érkezett a Szabolcska Mihály utcai polgári lakásba, ahol a professzor és felesége, Margit asszony mellett egyik gyerekük és unokájuk gyerekeikkel élnek együtt. A család méreteit a hosszú bejárati folyosó fogas-erdeje már sejttetni engedte, és hamarosan ki is derült, hogy három gyereket, hat unokát és – a most érkezővel együtt – immár húsz dédunokát számol a négygenerációs nagy család. (Mindezt később a gondosan előkészített családfa is alátámasztotta.)

A jászberényi vendégek tiszteletére a legszűkebb család összesereglett párjával együtt, kivétel a gyógypedagógus Katalin, aki ezekben az órákban is sérült gyerekek gyógyításával foglalatoskodott. Később egyik unokájuk, Gergely is csatlakozott, aki édesapjával, a professzor vejével, ugyancsak az állatos vonalat képviseli: ő maga állatorvos, Csépányi Balázs pedig a Fővárosi Állatkert élő gyűjteményének igazgatójaként ment nyugdíjba.

Az események lineáris sorjáztatását megszakítva, már itt kiderült, hogy számos erős kötelék kapcsolja a családot Jászberényhez. Balázs a Magyar Állatkertek Szövetsége alelnökeként igen jól ismerte és ismeri a berényi állatkertet, amelynek a látogatók számára szervezett programjait kiválónak tartja.

Móczár László édesapja, Móczár Miklós pedig 1930-1941-ig vezette a jászberényi Tanítóképző Intézetet, amelyet fokozatosan Közép-Európa legmodernebb és legjobban felszerelt tanintézetévé fejlesztett. Ehhez több holdas termékeny kertészetet alakított ki. Tevékenysége nyomán a tanintézet előtt levő útvonalon díszfák, cserjék díszlettek. Könyvet is írt Jászberény környékének bogárvilága címmel. Emlékét Jászberényben utcanév és emléktábla őrzi.

Szabó Tamás polgármester a kitüntető oklevél, a díj és ajándékcsomag átadása előtt rövid köszöntőt mondott, amelyben méltatta dr. Móczár László munkásságát, kiemelkedő teljesítményét, amelyet a város ezúton is elismert. Kiemelte, hogy a professzoron kívül eddig Tolnay Klári kapta meg ezt a díjat. Ezt követően hosszas, tartalmas beszélgetés kezdődött, aminek az elején a polgármester a házigazda szakmai indíttatása iránt érdeklődött a hosszú élet titka mellett.

Móczár László meghatottan fogadta a kitüntetést, a váratlan és mindent felülmúló díjat. Utalt az előző pénteki felköszöntése alkalmából tartott beszédére, amelyben szellemesen apailag terheltnek titulálta magát. Édesapja nyomdokain indult el, de – ezt ő nem mondta –, még nála is messzebb jutott. A köztiszteletben álló és széles körű nemzetközi elismertségnek örvendő tudós hosszú időn át a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt, és életművét 17 megjelent könyve is jelzi. Köztük olyan fogalomszámba menő művek, mint a kétkötetes Állathatározó, a „móczár”, amely a szakma művelői számára is enciklopédiaként szolgál. Fő működési területe a rovarok, ezen belül is a hártyásszárnyú rovarok kutatása volt.

Ami a hosszú élet titkát illeti, úgy vélte, hogy esetében annak egyetlen oka lehet. Soha nem tudott tétlenkedni, leülni és így tenni – mutatta kezeivel a malmozást. A munka élteti az embert, vonta le a végső konklúziót. Az sem mellékes, hogy hivatása révén kora tavasztól késő őszig a természetet járta. Álláspontja szerint örülni kell az élet apró dolgainak, a kis sikereknek is. Nem szabad külön nagy elismeréseket várni. Elméleti szakemberként sem gombostű erdő gyarapítására törekedett, hanem gyakorlati hasznát kereste a tevékenységének. Az ötvenes években megbízták, kutassa, hogy mi lehet az oka a maglucerna eltűnésének. Elvállalta egy kutatásaitól látszólag terület, dr Berecz Péter magán madárgyűjteménye vándorkiállítássá szervezését.

A siker mibenlétéről talán az árulkodott leginkább, hogy miről beszélt szinte áhítattal az ünnepelt. Az, hogy 2014-ben az év rovarának a földi poszméhet választották, tisztelgés volt Mó­czár László tevékenysége előtt. Több mint húsz újonnan felfedezett rovart is neveztek el róla. Legutóbb egy brazil kutatók által Afrikában befogott darázsfajt Moczariella centenaria névre kereszteltek, születésnapi köszöntés gyanánt is.

Nemzetközi hírnévre tett szert a bogárölő-darazsak kutatásában is, számos fajt leírva, és elkészítve a család világkatalógusát. A Kárpát-medencében 12 ezer darázsfajt regisztrált, és ezek csak a legközönségesebb hangyák, fürkészdarazsak és méhek. A nem szakmai közönség a professzor nevét ismeretterjesztő írásai, könyvei révén ismerheti, mint például a Rovarok közelről, aRovarbölcsők.

Ha a sikernél tartunk, ő maga nem említette, de tudott, hogy munkásságát számos rangos elismeréssel jutalmazták. Így a Magyar Rovartani Társaság 1975-ben a Frivaldszky-érem arany fokozatával tüntette ki, de megkapta a Magyar Biológia társaságtól az id. Entz Géza díjat (1986), valamint a Gorka Sándor díjat is (1993). Szakmai rangját jelzi, hogy tagja a Szt. István Tudományos Akadémiának, és a biológia tudományok doktora is.

A professzor magas kora ellenére mozgékony, szellemi frissessége, derűs személyisége változatlanul lenyűgöző. A látása megromlott, így is megmutatta dolgozószobáját, a Darázsfészket. Munkái méter hosszan sorakoznak a polcokon, amelyeket megürített a berényi múzeumnak átadott relikviákkal. Itt van viszont az Állathatározó, amelynek a harmadik kiadása kétszázezer példányban jelent meg. Ha lehet, még büszkébben mutatta meg a most megjelent Homokország című szép kötetet, amelyet barátja készített.

Mindenhez van egy története. A Magyar Rovartani Társaság nevében Víg Károly elnök oklevelet nyújtott át az egykori alelnöknek, a Választmány örökös tagjának. Az oklevélen két rovarfaj látható: egyik a professzorról elnevezett, a másik pedig egy tolvajdarázs faj, amit Móczár László éppen 94 éves felesége után nevezett el. Az elnöke saját kezűleg rajzolta a tolvaj lódarazsat, szépen, „kicsit karikatúraszerűen”, de hát ő bogarakkal foglalkozik, nem darazsakkal.

A dolgozószobában India, Nepál, Japán relikviái jelzik, hogy merre (is) kutathatott Móczár László. Még az ajtón is darazsak fényképei saját fotón és nagyításban. Unokáival példálózva mondja, de azért mi is érthetünk belőle, hogy az a majd méteres szörny nem villanypóznát húz ki a földből, mert a valóságban csak kilenc milliméter nagyságú.

Göcögve hozzáteszi, hogy évtizedekkel ezelőtt első díjat nyert Amerikában, és egy tekercs Kodak filmet kapott. Utána következő évben a nyertes kertjében fürdőmedencét építettek. Nincs a felemlegetésben semmi sértődöttség, csak jóízű adoma, hogy ilyen a világ.

Fogy a finom pogácsa és a tokaji bor, szó szót követ, perc percet, illik búcsúzni. Szabó Tamás Jászberénybe invitálja Móczár Lászlót, valamikor jobb időben. A professzor szívesen megnézné édesapja emléktábláját, érdeklődik az alpolgármester asszonytól, mikor létesült a berényi állatkert, sorolja a korábbi polgármesterek nevét. Érdeklődik minden iránt. Szabó Tamás megköszöni a lehetőséget és a száz évet is, ami erre alkalmat teremtett. Még egyszer átfutjuk a gondosan előkészített családfát, hogy mindent megértettünk-e, és tényleg elköszönünk. Szép délelőtt volt.